A depresszió… belülről kifelé emészti az embert. Olyan, mint egy szörnyeteg a fejedben, ami átveszi az irányítást. A legrosszabb dolog tudni, hogy a családom és a barátaim mindent megtesznek, amit tudnak, mégis olyan magányosnak éreztem magam. Bármit, amit mondtak nekem, sikerült rosszra fordítanom. Szó szerint a saját magam legnagyobb ellensége voltam. Hazajöttem, és olyan kimerültnek éreztem magam az összes hangtól a fejemben, hogy csak aludtam, hogy kizárjam az egészet. Nem akartam felébredni, mert az élet egy rémálom volt. Rosszul voltam az éjszakai félelemtől, mert akkor a hangok még hangosabbak voltak. Annyira frusztrált voltam, mert úgy tűnt, lehetetlen elaludni, mintha az álmatlanság és a depresszió kéz a kézben járna.
Tudtam, hogy segítségre van szükségem, de ha segítséget kértem, csak tehernek éreztem magam. Meg akartam szabadulni a gyógyszerektől, orvosoktól, tanácsadótól, kórházaktól és negatív gondolatoktól. Úgy éreztem, mintha elvesztettem volna önmagam, és soha többé nem lennék a régi. Nem volt motivációm arra, hogy bármit is tegyek, mert nem láttam magam előtt jövőt. A szorongás miatt azt hittem, hogy mindenki megjátssza az irántam érzett szeretetét. A “fel a fejjel” volt a legrosszabb dolog, amit bárki mondott nekem. Ez a két szó szörnyű gondolatok ezreit váltotta ki belőlem, én pedig ostoroztam magam, amiért nem tudtam elég jól elrejteni az érzéseimet a körülöttem lévők elől.
Azt akartam, hogy mindenki tudja, hogyan érzek, de nem mertem elmondani nekik. Végül csak elszigeteltem magam a szobámban, mert az emberekkel való kapcsolat hiánya azt jelentette, hogy semmi baj nem történhet, biztosan?
Pillanatnyilag a gyógyszerekre hagyatkozom, és hálás vagyok, hogy vannak, mert tudom, hogy tényleg segítettek rajtam. Ugyanakkor egyensúlyozom a vágyam között, hogy megszabaduljak tőle, és a félelem között, hogy visszaeséshez vezethet.
A legijesztőbb dolog az egész felépülési folyamatomban az, hogy az egyetlen ember, aki igazán segíthet rajtam, az én magam vagyok. Megtanultam megváltoztatni a gondolkodási folyamataimat és abbahagyni a magam terrorizálását, ez egy olyan szokás, amit nehéz volt megtörni, de tudom, hogy pozitív változásokat értem el.
2013 egy hullámvasút volt, és bevallom, több mélypont volt benne, mint magaslat. Úgy érzem, megjártam a poklot és vissza, de vajon megváltoztatnám-e azt, amin keresztülmentem? Ha teljesen őszinte akarok lenni, nem hiszem, hogy változtatnék. Ez nem jelenti azt, hogy a depresszió jó dolog, mert biztosan nem az, de úgy gondolom, hogy a negatív élményeket pozitívvá kell változtatni, ha lehet.
Ha nem éltem volna át ezeket a dolgokat, nem tanultam volna meg, hogy a legfontosabb dolog az életben az, hogy boldog legyek. Mostanra megkaptam az összes egyetemi ajánlatomat, hogy futballbizniszt tanuljak, és már látom a jövőmet. Remélem, hogy olyasvalamiben építhetek karriert, amit szeretek, ami boldoggá tesz, és nem arra koncentrálok, hogy mások mit akarnak tőlem.
Ha egy tanácsot kellene adnom másoknak, akik küzdenek, az az lenne, hogy ne szenvedjenek csendben. Vannak emberek, akik már átélték mindazt, amit te is átélsz, és kijutottak a másik oldalra. Valójában az ő tapasztalataik tették őket azzá, akik ma. Lehet, hogy lehetetlennek tűnik legyőzni, de hidd el, sikerülni fog.
Nem kell bűntudatot érezned, amiért úgy érzel, ahogyan érzel, mert a depresszió ugyanolyan betegség, mint bármelyik másik, nem önzőbb, mintha törött lenne a lábad. Nekem mindig azt mondták, hogy mutassam meg magamnak ugyanazt a tiszteletet és törődést, amit másoknak mutatnék. Annyira elfogadjuk, ha a testünk más részei eltörnek, miért ne lehetnénk így az elménkkel is?
A depresszióval való küzdelem nagyon nehéz lehet, de van elérhető támogatás. Elérheted a helyi Mind-ot, vagy hívd az Infoline-t a 0300 123 3393-as telefonszámon.