1900 előttSzerkesztés
Az Ojibwe-nak tulajdonított legenda magyarázza a Manitou-szigetek és a Sleeping Bear Dunes eredetét. Réges-régen a medve Mishe Mokwa és két kölyke a wisconsini partról igyekezett átkelni a Michigan-tón, hogy egy nagy erdőtűz elől meneküljön. Az anyamedve átjutott, de ikerbocsai, bár keményen úsztak mögötte, belefulladtak a Michigan-tóba. A nagy szellem homokkal borította be őket, így alakult ki a két Manitou-sziget. Az anyamedve örökké fekszik és várja, hogy kölykei elérjék a partot – az Alvó Medve Dűnék. A legtöbb régész úgy véli, hogy az indián őslakosok korai lakhelye csak ideiglenes volt, mivel a sziget természeti erőforrásai szűkösek voltak, a szárazföldön pedig bőséges erőforrások álltak rendelkezésre. Ennek ellenére vannak jelei az indián őslakosok tevékenységének, és a Michiganben valaha talált legkorábbi régészeti lelőhelyek némelyike is itt található. Ezek közé hét lelőhely tartozik, főként a keleti oldalon. Ezek a lelőhelyek a Kr. e. 8 000 és 600 közötti időszakra nyúlnak vissza. A talált tárgyak között szerepelnek: kő- és kovakőszerszámok, egy rézből készült ásó, kerámia és egy kenu maradványai.
A kezdeti európai településeket favágók építették, akik a Nagy-tavak fatüzelésű gőzhajóinak flottáját látták el zsinórfával. Valószínűleg Nicholas Pickard volt az első (1842 és 1846 között). Nincs feljegyzés arról, hogy Pickard úrnak lett volna földje North Manitou-n, amikor elkezdett ott fát vágni. Bár a feljegyzésekből egyértelműen kiderül, hogy először South Manitou-n létesítettek fakitermelő állomást, sok utazó, aki írásos beszámolót hagyott hátra, nem tette egyértelművé, hogy melyik szigetet kereste fel. Több mint 150 évvel később nehéz, ha nem is lehetetlen megállapítani, hogy a “Manitou-k meglátogatásáról” szóló történetek az északi vagy a déli szigetre vonatkoznak. Margaret Fuller 1843-ban írt, jól ismert Nyár a tavakon című írása például nagy valószínűséggel egy Dél-Manitou-n tett látogatásról számol be. A sziget keleti és nyugati oldalán mólókat építettek, hogy a gőzhajók fát rakodhassanak, miközben a Michigan-tón felfelé és lefelé utaztak.
20. századSzerkesztés
A fatüzelésű gőzhajók elmúlása után még több fakitermelési korszak is volt a szigeten – fűrészelt deszkák és nyers rönkök számára. Többek között ott volt a Smith & Hull üzem a nyugati oldalon (1906-tól 1917-ig), Peter Stormer keleti oldalán és északi végén, egy második világháborús korabeli fűrészüzem (a régi dokk helyén, a Telepen), valamint a The Lake Michigan Hardwood Company fűrészüzeme és későbbi nyers rönkvágása. Smith & Hull egy normál nyomtávú fakitermelő vasutat is üzemeltetett, a “Manitou Limited”-et, amely 1909. július 12-től 1915-ig, a faanyag elfogyásáig két Shay mozdonnyal közlekedett Crescenttől északkeletre, 8 mérföldre.
A sziget néhány telepese a mezőgazdaság felé fordult, almát és cseresznyét termesztettek; e gyümölcsösök maradványai ma is láthatók. Az 1940-es évek végétől az 1960-as évekig a William R. Angell Alapítvány, amely a sziget nagy részét birtokolta, az importált szarvasállományt gazdasági erőforrásként használta, vadászokat fogadva. Az alapítvány mesterségesen támogatta a bőséges szarvasállományt a Kellogg Company által gyártott kereskedelmi sótömbökkel és egyedi takarmányokkal. A szarvasok megmetszették a sziget erdőit, így még a legmélyebb erdőkben is nyílt, parkszerű érzetet keltettek. A vadászok bejuttatására egy 4000 láb (1200 m) hosszú, kivilágított kifutópályát használtak, amely ma a sziget keleti oldalán lévő “The Settlement” mezője, a kijelölt kempingek és tűzrakóhelyek mellett.
A sziget keleti oldalán a 19. század végétől kezdve nyári kolónia alakult ki. Sikeres chicagói üzletemberek egy csoportja nyaralókat épített (amelyek közül néhány megmaradt a “Cottage Row”-n). A Nemzeti Park Szolgálat a régi amerikai életmentő állomás (később az amerikai parti őrség) területét foglalja el, közel ahhoz a helyhez, ahol a Leland hajó partra szállítja a kempingezőket. A sziget déli végén egy világítótorony állt, amelyet 1896-ban építettek, 1932-ben automatizálták, 1938-ban megszüntették, majd 1942-ben lerombolták.
Miután az alapítvány eladta a sziget nagy részét az Egyesült Államok kormányának, a szarvasállomány a mesterséges takarmány hiánya miatt csökkent. Az erdők benőttek, sok tisztás eltűnt, a korábban nyílt területet gyorsan elfoglalja az erdő. Most, az évtizedekig tartó visszanövekedés után már alig lehet szarvasokat látni. Az 1950-es évek után épült összes épületet lebontásra ítélték, vagy már lebontották.
Noha különböző időszakokban a Manitou-szigetek közül ez volt a kevésbé lakott, a település idején alma- és cseresznyeültetvényeket telepítettek. Ma már nem lakott, kivéve a Nemzeti Park váltakozó rangerejét és az oda rendelt karbantartó személyzetet, a sziget egykori telepeseinek tanyái és épületeinek többsége a romok különböző állapotában hever. Különböző épületeket a nyári hónapokban támasztanak alá. A sziget délkeleti részén található egy temető, ahol a sziget néhány egykori lakóját eltemették.