Pál azt mutatja be, hogy a lelki ajándékok mennyire értéktelenek, ha a többi hívő iránti szeretet nélkül próbálkoznak. A korintusiak nagyra értékelték ezeket az ajándékokat, és nyilvánvalóan a nyelveken szólás és a prófétálás ajándékával rendelkezőket a leglelkiasabbak közé emelték. Pál kijelentette, hogy ez nem igaz. Minden ajándékra szükség van a gyülekezetben.
Most azonban valami mást mutat be. Az ajándékok értelmetlenek, ha szeretet nélkül gyakorolják őket. Sőt, az ajándékot megjelenítő szeretetlen ember “semmi”. Pál ez alatt azt érti, hogy az illető semmit sem ér el Krisztus testében. Az ajándékot abban a pillanatban elpazarolja magára.
Pál szerint ez még a prófétaság vagy a prófétai hatalom ajándékára is igaz, amelyet az előző fejezetben a magasabb ajándékok egyikeként írt le (1Korinthus 12:28, 31). Ezt az ajándékot a tudás ajándékával és a hit ajándékával együtt helyezi el, és túlzással írja le a megajándékozottság olyan szintjét, amellyel egyetlen keresztény sem rendelkezik. Pál nem feltétlenül azt mondja, hogy ilyesmi megtörténhet – csak azt, hogy még ha meg is történne, ez nem változtatná meg az istenfélő, önfeláldozó szeretet elsőbbségét.
Képzeljünk el egy olyan személyt – írja Pál -, aki rendelkezik a prófétálás ajándékával és Isten minden titkának teljes megértésével, valamint olyan vasszigorú hittel, amely lehetővé teszi számára, hogy valóságos hegyeket mozdítson meg. Jézus azt mondta a tanítványainak, hogy hegyeket tudnak megmozgatni annyi hittel, amennyi egy apró mustármagba belefér (Máté 17:20). Még ez a Pál által leírt képzeletbeli személy is semmi a szeretet nélkül. Mindezek az ajándékok értéktelenné válnak, ha a többi hívő iránti törődés, együttérzés és empátia nélkül gyakorolják őket.