Beszéljünk a cipőkről, emberek. Ha úgy tetszik, egy rövid beszéd a cipő állapotáról. Mert az elmúlt néhány évben a támogatottság hulláma – párosulva némi komoly sneakerrel kapcsolatos fáradtsággal – a loafer-t a lábbelikről szóló nemzeti beszélgetés előterébe tolta, és, ember, ez lett volna a loafer éve.
Aztán egy pusztító világjárvány, egy globális zárlat és az általános WFH-parancsok mindezt meghiúsították. A loafer meteorszerű felemelkedését a rajta kívülálló körülmények akadályozták meg. Hónapokig még a stílus leglelkesebb rajongói is otthon kuporogtak, és a legkényelmesebb papucsok kivételével hirtelen a túlzsúfolt szekrényük mélyére kerültek. (A lelkes loafer-rajongók számára a túlzsúfolt szekrények az élet elkerülhetetlen ténye. Higgye el nekem.)
De a loafer nem ment sehova. Ehelyett türelmesen kivárta az időt, várva a megfelelő pillanatra, hogy újra megjelenjen, és építsen arra a jó hírnévre, amelyet a világ leállása előtt, tavaly tavasszal szerzett. Ami pedig a loafereket illeti, én a magam részéről ott szeretném folytatni, ahol abbahagytuk.
Nem mintha maguk a cipők sokat változtak volna – legalábbis nem igazán. Hanem az, ahogyan a srácok viselik őket. Más szóval, ez a hozzáálláson múlik. A papucsok nem drágák, és pokolian biztos, hogy nem kell őket kényeztetni. Nem számít, hogy melyik típust részesíted előnyben, a klasszikus Gucci lóharapástól az ikonikus G.H. Bass Weejunig, viseld őket ugyanúgy, mint egy elnyűtt tornacipőt – lazán és vakmerően -, és több mint jól fogod érezni magad. (És ha további útmutatást szeretnél kapni, utánozd az olyan márkák hozzáállását, mint az Aimé Leon Dore, egy olyan márka, amely rendszeresen párosítja a legpimaszabb loafer fazonjait a retróval kapcsolatos, emelkedett sportos szabadidővel, amelyből a rajongói nem tudnak betelni).
Naná, hogy a loafer nem biztos, hogy idén az a befutó (heh) jelölt, aminek lennie kellett volna, de fogadni mernék, hogy a végén győztesként kerül ki a dologból. És sosem késő csatlakozni a mozgalomhoz.