A bevételek megosztása akkor valósul meg, amikor egy kormányzat megosztja adóbevételeinek egy részét más kormányokkal. Az állami kormányok például megoszthatják a bevételeket a helyi önkormányzatokkal, míg a nemzeti kormányok megoszthatják a bevételeket az állami kormányokkal. A megosztott bevételek összegét törvény határozza meg. Általában a pénzeket kapó kormányok nem rendelkeznek semmilyen kikötésről vagy ellenőrzésről arra vonatkozóan, hogy hogyan használják fel a pénzeket. Bizonyos esetekben azonban a fogadó kormánynak meg kell felelnie a megítélt összegnek.
A bevételek megosztásának formáit több országban, többek között Kanadában és Svájcban is alkalmazzák. Az Egyesült Államokban a bevételek megosztásának ötlete azon panaszok nyomán alakult ki, hogy a szigorúan ellenőrzött támogatási programok közül sok saját költséges és nem hatékony bürokráciát hozott létre. Walter Heller közgazdász védnöksége alatt az amerikai kormány létrehozta saját bevételmegosztási programjait. 1972 októberében Richard M. Nixon elnök aláírta az állami és helyi támogatási törvényt, egy szerény bevételmegosztási tervet, amely 30,2 milliárd dollárt különített el egy ötéves időszakra. A pénzeszközöket úgy osztották el, hogy egyharmadát az állami kormányok, kétharmadát pedig a helyi önkormányzatok kapták. Nem volt kötelező a társfinanszírozás, és az állam és a helyi önkormányzatok széles mérlegelési jogkört kaptak az alapok elköltésében.
A bevételmegosztás ötletét azonban nem mindenki fogadta el; a program kritikusai szerint a bevételmegosztás inkább helyettesítette, mint kiegészítette a kategorikus támogatásokat, és nem volt megfelelő a nagyvárosok szükségleteinek kielégítésére. Ennek ellenére Gerald Ford és James Earl Carter kormánya folytatta a bevételek megosztásával kapcsolatos kísérletet. 1972 és 1986 között a szövetségi adókból beszedett pénzt az állami és helyi önkormányzatoknak adták, és kevés korlátozás vonatkozott arra, hogy ezeket a pénzeszközöket mire lehetett felhasználni. Ezt a gyakorlatot az a gondolat vezérelte, hogy a helyi és állami szükségletek eltérőek, és a választott tisztviselők mindkét szinten hatékonyabban tudják azonosítani ezeket a szükségleteket, mint a szövetségi kormány tisztviselői. A közösségek nyilvános meghallgatásokat tartottak a pénz elköltésének módjáról. A helyi és állami önkormányzatokra és államokra vonatkozó kevés kikötés egyike az volt, hogy a pénzek elosztása során nem lehetett faji megkülönböztetést alkalmazni. Nyilvános könyvvizsgálatot is előírtak. Ennek eredményeként a kisvárosok és megyék, valamint a nagyvárosok közvetlen szövetségi támogatásban részesültek.
A program tizennégy éves működése alatt az adminisztratív költségek rendkívül alacsonyak voltak, és összesen 85 milliárd dollár jutott az amerikai közösségekhez. Az általános bevételmegosztás az 1980-as években is folytatódott, bár a kiutalt összegek folyamatosan csökkentek. Bár a bevételek megosztását még mindig alkalmazzák, a 2001 szeptembere után bekövetkezett általános gazdasági visszaesés hátráltatta, ami miatt kevesebb pénz állt rendelkezésre az ilyen programok finanszírozására.
BIBLIOGRÁFIA
Dommel, Paul R. The Politics of Revenue Sharing. Bloomington: Indiana University Press, 1974.
Wallin, Bruce A. From Revenue Sharing to Deficit Sharing: General Revenue Sharing and Cities. Washington, D.C.: Georgetown University Press, 1998.
Meg GreeneMalvasi