A Marjorie Harris Carr Cross Florida Greenway a felhagyott Cross Florida uszálycsatorna nyomvonalát követi. Annak ellenére, hogy a gigantikus közműépítési projekt soha nem készült el, hosszú története van.
Ha elkészült volna, a Cross Florida Barge Canal folyóvizek, mesterséges vízi utak és tavak foltját kötötte volna össze Közép-Floridát. A Floridán való szárazföldi vízi úton történő átkelés lehetőségét először 1567-ben vetette fel Pedro Menendez de Aviles, a spanyol Szent Ágoston alapítója.
Még az európai gyarmatosítás korai időszakában is veszélyesnek tartották a Florida-fokot megkerülő utat. A kalózok, a veszélyes áramlatok, a hurrikánok és a sekély vizek sok hajót halálra ítéltek, amelyek megkísérelték a hosszú utat.
Ez több száz évbe telt, mire a csatorna konkrét tervei formát öltöttek. A 19. században egyre nagyobb lendületet kapott a csatorna. Üzletemberek, rabszolgatartók és kereskedők támogatták a csatornát, mert az megkönnyítené a keleti partvidék és a Mexikói-öböl kikötői közötti áru – például a fa és a gyapot – értékesítését és szállítását.
1826-ban John Calhoun és Daniel Webster petíciót nyújtott be a Kongresszushoz, hogy különítsen el forrásokat a lehetséges útvonal első felmérésére. További hat tanulmányt finanszíroztak 1829 és 1911 között. Mindegyik azt állapította meg, hogy a csatorna rossz ötlet, vagy legalábbis túl drága és nehéz vállalkozás ahhoz, hogy megérje.
Az 1930-as években Franklin Roosevelt elnök New Deal programja reményt adott a csatornaprojektnek. A New Deal a szövetségi kormány által kezelt programok csoportja volt, amelyek infrastrukturális projekteket finanszíroztak és építettek. A New Deal célja a gazdaság élénkítése és az emberek foglalkoztatása volt a nagy gazdasági világválság idején, miközben a lakosság javát szolgáló infrastruktúrát és rekreációs létesítményeket építettek. Valójában kilenc floridai állami parkot építettek a New Deal korszakában a Civilian Conservation Corps segítségével.
A csatorna New Deal általi finanszírozása három éven belül kifutott. A helyi kritikusok ragaszkodtak ahhoz, hogy a csatorna megzavarja Florida víztartó rétegét és vízfolyásait. Az országos ellenállás egyre erősödött, mivel azt állították, hogy a projekt az adófizetők pénzének pazarlása, és a Floridán kívüli emberek számára csak korlátozott értéket képvisel.
A csatorna iránti remény azonban még nem fogyott el teljesen. A második világháború alatt német tengeralattjárók fenyegették Florida partjait és hajózási útvonalait. A második világháború alatt a kongresszus a korábbi tengerszint feletti csatornaprojektet zsilipekkel és gátakkal ellátott, sekély merülésű csatornává módosította, ugyanazon az útvonalon, mint az eredeti tengerszint feletti projekt. A háború után az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti rivalizálás fokozódott. A csatorna támogatói a projektet a nemzetbiztonság szempontjából előnyösnek tartották, és régi érveket hangoztattak a projekt mellett. Az építkezés 1964-ben folytatódott, és Lyndon B. Johnson elnök elnökölt a floridai Palatkában tartott alapkőletételen.
A csatorna azonban végül nem valósult meg. Az olyan könyvek, mint Rachel Carson Silent Spring (Néma tavasz), az 1960-as években a környezettudatosság új hullámát indították el, és jelentős ellenállás alakult ki a csatorna ellen. A környezetvédelmi kritikát erősítették a csatorna költségeivel és hasznosságával kapcsolatos újjáéledt panaszok. A Florida Defenders of the Environment nevű csoport élén Marjorie Harris Carr aktivista Richard Nixon elnökhöz fordult, és jogi kifogásokat emelt az építkezés ellen. Nixon 1971-ben leállította a projektet, véget vetve ezzel egy régóta dédelgetett, de soha meg nem valósult álomnak. A következő évtizedben folyamatos jogi csatározások következtek, és a projekt politikai lendülete alábbhagyott. A kongresszus végül 1990-ben visszavonta a projekt engedélyét.
Mivel a csatorna csak körülbelül egyharmad részben készült el, a csatorna útjához biztosított földterületek bizonytalanságban maradtak. So, what to do with the largest unfinished public works project in history?
Turn it into a greenway!