Andrew Wiles matematikaprofesszor díjat nyert Fermat utolsó tételének megoldásáért. Itt látható a problémával a táblára írva a Princeton-i (N.J.) irodájában, 1998-ban. Charles Rex Arbogast/AP hide caption
toggle caption
Charles Rex Arbogast/AP
A matematika professzor Andrew Wiles díjat nyert Fermat utolsó tételének megoldásáért. A képen a problémával a táblára írva látható a Princeton, N.J. állambeli irodájában, még 1998-ban.
Charles Rex Arbogast/AP
A matematikai probléma, amelyet megoldott, 1637 óta lappangott – és ő először 10 éves korában olvasott róla. A héten a 62 éves brit professzor, Andrew Wiles tekintélyes elismerést kapott tettéért: a Norvég Tudományos és Irodalmi Akadémia Abel-díját nyerte el a Fermat utolsó tételének bizonyításáért.
Most az Oxfordi Egyetem professzora, Wiles 1994-ben még a Princeton Egyetemen dolgozott, amikor kidolgozta a matematikusokat évszázadok óta foglalkoztató tétel bizonyítását. Mint a Princeton ma megjegyzi, Wiles éveket töltött a probléma megoldásával, és végül egy korábbi tanítványával, Richard Taylorral közösen dolgozta ki a végső bizonyítást.
Az Abel-díjat néha “a matematika Nobel-díjának” is nevezik. A norvég akadémia szerint Wiles “a Fermat utolsó tételének megdöbbentő bizonyításáért nyerte el a félstabil elliptikus görbékre vonatkozó modularitási feltevésen keresztül, amellyel új korszakot nyitott a számelméletben”.”
Az akadémia felelevenítette Wilesnek a híres matematikai problémához fűződő mély kapcsolatának történetét is:
“1963-ban, amikor tízéves kisfiúként az angliai Cambridge-ben nőtt fel, Wiles a helyi könyvtárban talált egy példányt a Fermat utolsó tételéről szóló könyvből. Wiles felidézi, hogy lenyűgözte a probléma, amelyet ő kisfiúként is megértett, és amely mégis háromszáz éve megoldatlan maradt. “Attól a pillanattól kezdve tudtam, hogy soha nem fogom elengedni” – mondta. Meg kellett oldanom. “
Wiles messze nem az első volt, akit megragadott Fermat utolsó tétele: A probléma adta a nevét Amir Aczel 1996-os bestsellerének is, aki elmesélte, hogy a Fermat által leírt probléma szintén az ókori Babilonban gyökerezik.
A New York Times 1996-os kritikájából:
“1637-ben, miközben Diophantust tanulmányozta, amelynek történelmi jelentőségét Aczel úr vázolja, Fermat nyilvánvalóan egyike volt azoknak a mély meglátásoknak, amelyek történelmi ugrásokat eredményeztek a tiszta matematika területén. Mindenki tudta, hogy egy négyzetes számot két négyzetes összetevőre lehet bontani, mint például 5 négyzete egyenlő 3 négyzete plusz 4 négyzete (vagy 25 = 9 + 16). Amit Fermat látott, az az volt, hogy ezt lehetetlen megtenni bármilyen, 2-nél nagyobb hatványra emelt számmal. Másképpen fogalmazva, a képletnek nincs egész szám megoldása, ha n nagyobb, mint 2.
“Fermat ekkor írta le azt a mondatot, amely azóta is kínozza a matematikusokat: “Felfedeztem erre egy igazán csodálatos bizonyítást, amelyhez azonban a margó nem elég nagy ahhoz, hogy tartalmazza. Az elásott kincs, amelyet évszázadokon át kerestek, az a bizonyítás, amelyről Fermat azt mondta, hogy felfedezte, de nem volt hely a lejegyzésre. Valójában, amikor Wiles úr végül bebizonyította, hogy a tétel igaz, olyan technikákat használt, amelyeket Fermat nem ismerhetett, így nem lehet tudni, hogy a 17. századi gondolkodónak valóban volt-e megoldása a problémára.”
Az Abel-díjjal 6 millió norvég korona – mai árfolyamon mintegy 715 ezer dollár – pénzjutalom jár. Wiles május 24-én Oslóban hivatalosan is átveszi a díjat Haakon norvég koronahercegtől.