Attól függően, hogy mióta fotózol, talán hallottál már a dinamikatartomány kifejezésről, talán nem. De hacsak nem egy barlangban élsz és fotózol, akkor biztosan hallottad már a HDR kifejezést, mint technikát. A HDR a High Dynamic Range (nagy dinamikatartomány) rövidítése. A valóságban mindkét kifejezés dinamikatartomány része ugyanazt jelenti, de a HDR a látványt jelenti, nem pedig a jelenet fényét.
Szóval, először dolgozzunk a definíciókkal, és utána tudunk különbséget tenni a kettő között. Minden jelenetnek, akár kamerán keresztül, akár emberi szemmel nézzük, van egy dinamikus fénytartománya. Ez csupán arra utal, hogy a jelenet fénytartománya a legsötétebbtől a legfényesebbig terjed. Ez a sötéttől a világosig terjedő tartomány a dinamikatartomány.
A fotósok számára a probléma az, hogy a fényképezőgép mekkora dinamikatartományt képes rögzíteni. A helyzetet tovább rontja, hogy az emberi szem sokkal szélesebb tónustartományt lát, mint a fényképezőgép. A pontos különbség emberenként és a különböző kameramodellek között változik, de tudni kell, hogy jelentős különbségről van szó. Ha megnézel egy jelenetet, ahol egy sötétzöld erdő fölött fényes égbolt van, és minden részletet látsz. Egy fényképezőgép azonban az erdőhöz exponálna, és kifújná az eget, vagy az éghez exponálna, és az erdő szinte fekete lenne. Egy ilyen jelenet, amelynek dinamikatartománya túl széles ahhoz, hogy egy fényképezőgép megragadja, a nagy dinamikatartomány vagy HDR.
Egy HDR-jelenet kezelésének több módja is van. A probléma már jóval a fotófeldolgozó szoftverek létezése előtt is létezett. A régi időkben (körülbelül 10 évvel ezelőtt előtt) úgy kezelték, hogy fokozatmentes semleges sűrűségű szűrőt használtak. Ez egy üvegdarab volt, amelyet valamilyen módon az objektív elejére szereltek, és amely fokozatos sűrűséggel rendelkezett. A szűrő egyik végén az üveg nagyon sötét volt, a másik végén pedig tiszta. A sűrűség a két véglet között változott. A semleges rész csak azt jelenti, hogy nem adott hozzá színárnyalatot a jelenethez. Gondoljon egy napszemüvegre, amelynek a teteje sötétebb, mint az alja.
A fent tárgyalt jelenet esetében a fotós úgy szerelte fel a szűrőt, hogy a legsötétebb rész a tetején, a világos rész pedig az alján legyen. A dinamikatartomány nagyságától függően a fotósnak különböző sűrűségű szűrőket kellene magánál tartania, vagy a szűrőket egymásra tudná helyezni, hogy szükség szerint nagyobb sűrűséget adjon hozzá. Sok profi tájképfotós még ma is ezt a módszert használja.
A modern fényképezőgépek és szoftverek mellett létezik egy másik módszer is. A legegyszerűbb formában a fotós két expozíciót készít, egyet a jelenet sötét részéhez, egyet pedig a világos részhez. Ezután a számítógépen a szoftverbe épített technikákkal egyesítené a kettőt. A helyszíntől, a fotós türelmétől és tudásától, valamint attól függően, hogy minden részletet “tökéletesen” akar-e exponálni, a folyamat sokkal bonyolultabbá válhat. Manapság a fotósok 5, 10, 20 vagy még több expozíciót is készíthetnek, és mindegyiket szoftveresen egyesítik.
És ebből született meg a HDR megjelenés. Ez a technika a végletekig fokozva biztosítja, hogy a jelenet minden elemének ugyanaz az EV, azaz expozíciós értéke legyen. A valóságban egyetlen jelenet sem néz ki így. Mindig vannak fénypontok és árnyékok. Így, bár minden tökéletesen exponáltnak tűnhet, a végeredmény egy természetellenesnek tűnő jelenet lesz. Egyes fotósok a színtelítettség túllépésével tovább rontanak a helyzeten, ami még bizarrabbá teszi a látványt.
Egyiknek tetszik a látvány, másoknak nem tetszik. A fotózás mint művészet hívei úgy gondolják, hogy csak az eredmény számít, és ha az tetszik a közönségnek, az rendben van. A fényképezőgépben jól csináld, akik úgy gondolják, hogy a fényképnek pontosan azt kell ábrázolnia, ami a jelenetben volt, se többet, se kevesebbet.
Én valahol középen helyezkedem el. Bár hiszek abban, hogy a fotózás egy művészeti forma, ahol a szépség a szemlélő szemében van, biztosan nincs türelmem ilyen hatalmas, több expozíciót tartalmazó HDR remekművek létrehozásához.
Mi a véleményed?
Mi a véleményed?