A glikogén kimerülése

A glikogén a glükóz, a táplálékkal elfogyasztott szénhidrátokból származó emberi energiaforrás tárolási formája. A tárolási folyamat elősegítése érdekében a szén-, oxigén- és hidrogénatomokból álló cukor, a glükóz molekuláit glikogénné, egy poliszacharidként ismert összetett molekulává fűzik össze.

A vázizmok és a máj a glikogén két fő tárolóhelye. Az izomtömeg körülbelül 1%-a glikogén; a máj tömegének 8%-10%-a tárolt glikogén. A vázizmok kétszer annyi glikogént tárolnak, mint a máj.

A tárolt glikogén lebontása és a glükóz további felhasználása a glikogenolízisnek nevezett folyamat. A szénhidrátok első elfogyasztásakor az emésztési folyamat során hasznos glükózegységek keletkeznek, amelyek jelenléte jelzés a szervezet számára, amelyet a hasnyálmirigy, a véráram glükózszintjének ellenőrzéséért felelős szerv regisztrál. A glükóz jelenlétének felismerése inzulintermelést indít el, amely a hasnyálmirigyben a véráramban lévő glükózcukor mennyiségének szabályozására létrehozott hormon. A felesleges glükóz ezt követően a májba kerül, ahol glikogén formájában tárolódik.

A szervezetnek van egy összetett szabályozási mechanizmusa, amelyben a májat a vércukorszint kiegyensúlyozásához szükséges esetben a glikogén glükóz formában történő felszabadítására készteti. Az izomban tárolt glikogén nem ilyen rugalmas a szervezetben való felhasználását illetően; ha egyszer az izomban tárolódik, a glikogén nem képes megosztani vagy más, üzemanyagot igénylő területekre szállítani. Az izomglikogént a tárolás helyén kell felhasználni.

Amint újra glükózzá alakul, kémiai reakciók sorozata megy végbe; az egyetlen glükózmolekula kölcsönhatásba lép a foszfátvegyületekkel, hogy végül két molekula adenozin-trifoszfát (ATP), a szervezet végső üzemanyagforrása keletkezzen. A vázizmokban mindenkor nagyon kis mennyiségű ATP van jelen, ami elegendő az energiatermeléshez olyan körülmények között, amikor az anaerob alaktikus energiarendszerre lesz szükség. Ilyen események szinte kizárólag azonnali, 10 másodpercnél rövidebb ideig tartó tevékenységek. Minden más körülmények között az ATP-t glikogenolízis útján kell előállítani.

A szénhidrátfogyasztás révén a szervezet rendelkezésére álló glikogén hetvenöt százaléka az energiává alakítható glükóz formájában az agy és a központi idegrendszer energiaszükségletének kiszolgálására szolgál. A glükózraktárak egyenlege az eritrociták (vörösvértestek) képződésének, a vázizomzat fejlődésének és a szívizom működésének céljaira irányul.

A glikogén és a sportteljesítmény között fennálló összefüggések egyszerűek, és mindegyik a következőképpen foglalható össze:

  • Minél nagyobb a szervezet glikogénraktározó képessége, annál nagyobb a fizikai feladatok elvégzésének képessége.
  • Mennél alacsonyabb a szervezetben lévő glikogén szintje, annál kisebb intenzitással tud a sportoló teljesíteni vagy edzeni, és annál kevesebb munkaidő áll a sportoló rendelkezésére.
  • A glikogén tartalékok átlagos teljes tárolása egy átlagos felnőtt ember számára 12 és 14 óra között van; amikor a felnőtt ember közepes intenzitású testmozgást végez, például maratoni futást, a glikogénkészlet körülbelül két óra tevékenység alatt kimerül. Maratonfutás közben a “falba ütközés”, a kifejezett energiavesztés és fáradtság érzése részben a glikogén kimerülésének függvénye.
  • Amikor a szervezet teljesen vagy majdnem teljesen kimerítette glikogénraktárait, a szervezetnek körülbelül 24 órára van szüksége ahhoz, hogy megfelelő mennyiségű és arányú szénhidrátot tartalmazó táplálékot vegyen magához, valamint hogy a bevitt szénhidrátokat glikogénné alakítsa át.

Az élsportolók számos mechanizmust alkalmaznak annak érdekében, hogy növeljék a szervezetük azon képességét, hogy nagyobb mennyiségű glikogént tároljon. Az egyik ilyen módszer az általánosan ismert “carbo loading”, amelynek során a sportoló nagy szénhidrátban gazdag étkezéseket kezd fogyasztani, amikor az állóképességi edzés egy kulcsfontosságú versenyre való tekintettel csökken. Ez a folyamat hatékonyan növeli a szervezetben tárolt glikogén mennyiségét, és így segíti a teljesítményt, feltéve, hogy a sportoló nem hízik meg az edzés túl erős csökkentésének következtében.

A fordított módszer, amelyet néhány állóképességi sportoló alkalmaz, a szénhidrátbevitel csökkentése az edzés során, a glikogén megfelelő csökkentésével, hogy a szervezetet a rendelkezésre álló zsírraktárak maximális kihasználására ösztönözze.

Szénhidrátraktárak: Izomglikogén, májglikogén és glükóz; Szív- és érrendszer; Izomglikogén helyreállítása.

Vélemény, hozzászólás?

Az e-mail-címet nem tesszük közzé.