A csapat, amelynek tagjai a múzeum kutatói, Dr. Bruno Simőes és Filipa Sampaio voltak, 69 kígyófajnál tanulmányozta a látópigmentek előállításában részt vevő géneket.
Megállapították, hogy a legtöbb kígyónak három látópigmentje van, amelyek közül kettő a kúpokban található. A kígyók ezért napfényben valószínűleg dichromatikusak, ami azt jelenti, hogy két alapszínt látnak, szemben az ember által látott hárommal.
A tanulmányban vizsgált kígyók többsége érzékeny az UV-fényre, ami lehetővé teszi számukra, hogy gyenge fényviszonyok között is jól lássanak.
Hogy a fény elérje a retinát és a pigmentek elnyeljék, először a szemlencsén keresztül halad át. Az UV-érzékeny látópigmentekkel rendelkező kígyóknak ezért olyan lencséjük van, amely átengedi az UV-fényt.
A kutatás ezzel szemben kimutatta, hogy a legtöbb kígyó, amely nappal nagyon éles látásra támaszkodik, például az aranyfakígyó Chrysopelea ornata és a szőlőskígyó Ahaetulla nasuta, olyan lencsével rendelkezik, amely blokkolja az UV-fényt.
Ezek a fajok valószínűleg a retinájukban lévő pigmenteket is úgy hangolták, hogy azok már ne legyenek érzékenyek a rövid hullámhosszú UV-fényre.
A látás és az életmód összehangolása
A kutatócsoport felfedezte, hogy a látópigment-gének jelentősen megváltoztak a kígyók evolúciója során, beleértve a fény azon hullámhosszainak számos változását, amelyekre a pigmentek érzékenyek.
A kígyók szeme alkalmazkodott változó és változatos életmódjukhoz.
A tanulmány szerint az összes élő kígyó legkorábbi őse rendelkezett UV-érzékeny látással.
Dr. Gower szerint: “Az őskígyó pontos természete vitatott, de a látásból származó bizonyítékok összhangban vannak azzal az elképzeléssel, hogy a szárazföldi, gyenge fényviszonyokhoz alkalmazkodott.”
A Leverhulme Trust által finanszírozott tanulmány eredményei a Molecular Biology and Evolution című folyóiratban jelentek meg.
A Leverhulme Trust által finanszírozott tanulmány eredményeit a Molecular Biology and Evolution című folyóiratban tették közzé.