Undated (AP) _ By ROBERT DVORCHAK AP National Writer
Kermit Carlson, egy minnesotai parasztfiú, rádiós volt a 19. harci páncélosoknál, akik a Kasserine-hágót védték – egy kopár folyosót, amelyről soha nem hallott, amíg a németek nem akarták.
1943. február 18-án a zászlóalj 1200 emberéből másnapra mindössze 125 maradt. A többiek meghaltak, megsebesültek, fogságba estek vagy szétszóródtak, ahogy egy harcedzett hadigépezet véres keresztséget adott a még kipróbálatlan amerikai hadseregnek.
“Azon az éjszakán imádkoztam. És 50 éve nem hagytam ki egyetlen imát sem. Ennyire féltem,″ mondta Carlson, aki Afrika északi csücskében, Tunéziában, egy lövészárokból szerzett bronzcsillagot.
“Fiatalok és buták voltunk. Tényleg zöldfülűek voltunk,″ mondta a 75 éves Carlson, a minnesville-i Hanley Fallsból. ″Senki sem tehet róla. Túlerőben voltunk, kijátszottak minket és túljártak az eszünkön. A nehezebb úton tanultuk meg. Ez volt az élő pokol.″
Az 1943. február 14. és február 22. között a Kasserine-hágónál és környékén lezajlott harcok voltak az első összecsapások az amerikaiak és a németek között.
Ez egy katasztrofális debütálás volt.
A II. hadtest kötelékében harcoló 30 000 amerikai közül majdnem minden negyediknek volt áldozata – becslések szerint 300-an meghaltak, 3000-en megsebesültek és 3000-en eltűntek vagy fogságba estek. A hadsereg 183 harckocsit, 104 félpáncélost, 208 tüzérségi löveget és 512 teherautót és dzsipet is elvesztett.
Az amerikaiakat több mint 50 mérföldre szorították vissza, bár négy nappal azután foglalták vissza eredeti állásaikat, hogy a német villámcsapás kifulladt. A tunéziai bandák pedig keselyűként özönlöttek a roncsokra, és megfosztották a katonákat ruháiktól és értékeiktől, mielőtt az orvosok elérhették volna őket.
A németeknek 1000 halottjuk, sebesültjük vagy eltűntjük volt, és 20 tankot vesztettek.
A németek jobb fegyverekkel és kiképzéssel rendelkeztek. Az új Mark VI-os tankjaik 88 mm-es ágyúi képesek voltak tüzelni, miközben a 75 mm-es amerikai Sherman tankok hatótávolságán kívül voltak. A páncélosok megállítására tett egyik öngyilkos kísérlet során az 1. páncélos ezred egyik zászlóaljának 50 tankjából csak négy élte túl a csatát.
A Messerschmidts és a Stuka zuhanóbombázók tökéletesítették a levegő-föld támogatást, a német gyalogság pedig rendelkezett egy szörnyű új fegyverrel, a nebelwerferrel – többszörösen kilőtt rakétákkal. Parancsnokaik Erwin Rommel, az Afrika Korps sivatagi rókája és Jürgen von Arnim tábornok voltak.
Az amerikai 37 mm-es ágyú ezzel szemben annyira hatástalan volt, hogy ″festékkarcolónak″ nevezték, és kivonták az amerikai arzenálból.
És végül néhány tiszt is.
A kasserini csaták akkor alakultak ki, amikor a tengelyhatalmakat a keletről támadó brit 8. hadsereg Észak-Afrikából kiszorította. Az amerikaiak, britek és franciák Nyugat-Tunéziában tömörültek egy tavaszi offenzívára.
De a németek ütöttek először és célba vették a vékony amerikai vonalat. Valentin-napon, 1943. február 14-én német páncélosok tömegei rohanták le az amerikai védőket az északi Faid-hágótól a déli Gafsa-ig. A Sidi bou Zidnél és Sbeitlánál vívott harcok szétmarcangolt túlélőit 50 mérfölddel a Kasserine-hágó felé küldték vissza.
Raymond Puterbaugh közlegény számára az első németek elleni harc volt az utolsó. Február 17-én kora reggel a 34. gyalogos hadosztály hét bajtársával együtt fogságba esett Faidtól nyugatra. A következő 26 hónapot hadifogolyként töltötte. Ikertestvére, Robert ugyanebben a században volt, de megszökött, hogy ismét harcolhasson, és hat hónapig nem tudta, hogy testvére életben van.
“Voltak idők, amikor azt gondoltam, hogy nem sok mindent értem el. Most, hogy vége, úgy érzem, szerencsés voltam. Élve jöttem haza,″ mondta a 74 éves Puterbaugh az ohiói Brookville-ből. “Nincsenek lelkiismeretfurdalásaim.”
A németek február 18-án érték el Kasserine-t, és egy nappal később elfoglalták, amikor a 19. harci mérnöki egység védelme összeomlott a tüzérség, aknavetők, tankok és géppuskák tüze előtt. Néhány visszavonuló csapat a németek elriasztására varrt aknákra lépett.
A Kasserine-i résbe vetett egységek között volt az 1. gyalogoshadosztály – a Nagy Vörös. És köztük volt Steve Franklin Phillips Jr. is, a Clemson Egyetem ROTC programjából frissen kikerült borotvafarkú alhadnagy.
Amilyen zöldfülű volt, a 22 éves Phillipset a 26. gyalogezred nehézfegyveres szakaszának parancsnokává tették, amely egy kiszáradt patakmeder mentén ásott be február 19-én a kora reggeli órákban.
″Pofátlanul kidobtak minket a pozíciónkból. Ez egy katasztrófa volt, egy vérkeresztség,″ mondta Phillips, aki később ezredesi rangig emelkedett és három háborúban harcolt.
Számára ez egy olyan eset volt, amikor elvesztettünk egy csatát, de megnyertünk egy háborút.
“Nem mi voltunk az egyetlen hadsereg, amelynek tanulnia kellett az első csatákból. Soha nem felejtettük el, mit tettek velünk a Kasserine-hágónál. Nem sokkal később bebizonyítottuk magunkat. Bosszút álltunk rajtuk,″ mondta Phillips.
Még a vereségben is, amikor egyes alakulatok kivágták magukat és elfutottak, az amerikai harcoló emberben megjelent a jellem és a győzni akarás. Azok, akik ezt átélték, más-más napokon, más-más eredménnyel tértek vissza harcolni.
A Nagy Vörös 26. ezred egyik géppuskása John Gembel őrvezető volt, aki 16 évesen önként jelentkezett a hadseregbe, hogy megmeneküljön a pennsylvaniai szénmezőkről Hazeltonban.
“A németek feljöttek azon az úton, és senki sem állította meg őket. Elgondolkodtatott, hogy vajon túl fogod-e élni a következő napot,″ mondta Gembel, aki később részt vett a szicíliai és normandiai partraszállásban.
″Kasserine kemény volt, de nem törte meg a morálunkat. Soha nem gondoltuk, hogy a németek jobbak nálunk. Szétvertek minket, de újjászerveződtünk. Azt hittük, hogy el fogjuk kapni őket, és el is kaptuk őket. Mindig azt hittük, hogy győzni fogunk” – mondta Gembel.
Február 20-ra Rommel zuhanóbombázók fedezékében páncélos oszlopokat vezetett át a hágón. Közvetlenül Kasserine mellett az út elágazott északra Thala és északnyugatra Tebessa felé. Ha a németeket nem állítják meg, megosztják a szövetséges erőket és fenyegetik Dwight Eisenhower tábornok algíri főhadiszállását.
De az amerikai tüzérség és a brit gyalogság megállította őket. Az amerikai 9. gyalogoshadosztály három tüzérségi zászlóalja négynapos, 777 mérföldes erőltetett menetet tett meg az algériai sivatagon keresztül, és február 21-én sötétedés után védelmi állásokat foglaltak el.
A 105 mm-es ágyúk a brit gyalogságot támogatták a Thalánál lévő utolsó védelmi vonalon beásva. Mivel a németek csak 2500 méterre voltak tőlük, a tüzérségi csöveket lapos röppályára eresztették és tüzeltek.
Február 22-én egynapos párbaj után a német előrenyomulás meghiúsult.
Ugyanezen a napon Tebessánál az ideges amerikaiak elhelyezkedtek és feltartóztatták a német oszlopokat. A németek még aznap éjjel megkezdték a visszavonulást Kasserine-en keresztül.
Miután nem sikerült áttörni, Rommel február 23-án visszavonult, és megszilárdította állásait Kasserine-től keletre, hogy szembenézzen a britek új fenyegetésével keleten.
Az amerikai II. hadtest parancsnokát, Lloyd R. Fredendall vezérőrnagyot Eisenhower kirúgta és visszaküldte egy kiképzőközpontba az Egyesült Államokba. Ike egy pimasz, keményen harcoló lovasemberrel – George S. Pattonnal – helyettesítette.
Patton alatt az amerikaiak megnyalták sebeiket, és üdvözölték az Atlanti-óceánon átáramló új fegyvereket, tankokat és repülőgépeket. Patton március 16-án már támadásba lendült, és azt mondta hadosztályparancsnokainak: ″Ha nem győzünk, senki se térjen vissza élve.″
Május 13-ra a németek és olaszok utolsó maradványai is megadták magukat Tunéziában, vagy eltűntek Afrikából. A Kasserine-hágónál vérszemet kapott amerikai hadsereg megtanult harcolni és összehangolni a támadásokat brit és francia szövetségeseivel.
Azzzá a katonai gépezetté nőtte ki magát, amely később Szicíliában, Olaszországban, Normandiában és a Franciaországon át Németországba való behajtásban harcolt.
Ernie Pyle haditudósító azt írta, hogy Kasserine, bármennyire is fájdalmas és nehéz volt, az átmenet rítusa volt.
“A helyzetünk átkozottul megalázó volt. Rengeteg felszerelést, sok amerikai életet, értékes időt és területet vesztettünk – az arcunkról nem is beszélve″, írta Pyle.
″Mi amerikaiak annyira önelégültek voltunk a nagyképűségünkkel. Valahogy úgy éreztük, hogy csak azért, mert amerikaiak vagyunk, megverhetjük a súlyunkat vadmacskákban,″ mondta. ″A tunéziai háború nélkül nem lettünk volna felkészülve az előttünk álló nagyobb háborúkra. Az ilyen dolgokat csak a gyakorlatban tanuljuk meg.″