A pillanat 79 évvel ezelőtt volt, de olyan frissen él az emlékezetemben, mintha tegnap történt volna: Első osztályos voltam a katolikus iskolában, és mint ilyen, elvárták, hogy részt vegyek a vasárnap reggel 9 órai gyermekmisén. De elaludtam, ezért apám sietett velem, hogy részt vegyek a felnőtt misén az altemplomban 9:30-kor. Izgatott voltam, hogy apámmal és a “nagyokkal” együtt vehetek részt a misén. Másnap az iskolában is dicsekedhettem volna vele. Ahogy közeledtünk a templom bejáratához, férfiak ültek az asztaloknál és “ülőhelypénzt” gyűjtöttek. Apámnak nem volt nála a kért 10 cent, ezért a jegyszedő elküldött minket. Apám kézen fogott, és másfél mérföldet gyalogoltunk, hogy részt vegyünk a misén egy másik közeli plébánián.”
Azóta több “pénzes” élményem is volt az egyházzal – egyik sem volt jó. Az egyik akkor volt, amikor a washingtoni haditengerészeti bázison állomásoztam. A rangidős káplán azzal dicsekedett nekem, hogy 6000 dollárt követelt a kápolna használatáért egy bizonyos esküvőre, mert az emberek kétségtelenül sokkal többet költenének a teremre és a bankettre, és az a helyes, ha az egyház is megkapja a maga részét. Emlékszem, arra gondoltam: “Mindenki más kifosztja a házasulandókat; az egyháznak nem kellene felette állnia ennek?”
Nem vagyok egyedül. Ferenc pápa 2014-ben elítélte azokat a papokat és laikusokat, akik a plébániájukat üzletté változtatják, és olyan dolgokért, mint a keresztelés, áldás és miseszándékok, pénzt kérnek, és ezt olyan botránynak nevezte, amit nehéz megbocsátani. “Két dolog van, amit Isten népe nem tud megbocsátani: egy pénzhez ragaszkodó pap és egy olyan pap, aki rosszul bánik az emberekkel” – mondta homíliájában. Aznapi prédikációjának középpontjában Lukács evangéliuma állt, amikor Jézus felborítja az asztalokat és elűzi azokat, akik árulták a dolgokat. Jézusnak – mondta a pápa – azért volt gondja a pénzzel, mert a megváltás Isten ingyenes ajándéka. Azért jön, hogy elhozza nekünk Isten szeretetének mindenre kiterjedő háláját. Amikor tehát egy plébánia üzletként viselkedik, az olyan, mintha az üdvösség már nem lenne ingyenes. Ezért veszi elő Jézus az ostort, hogy megtisztítsa a romlottak templomát.
Nem is olyan régen a saját plébániámon egy házaspár felhívott, hogy megkérdezze, megújíthatják-e házassági fogadalmukat egy olyan szentmisén, ahol én voltam a presbiter. Már 15 évvel korábban tanúja voltam a házasságkötésüknek. Amikor azt mondtam nekik, hogy intézzék el a titkárral, azt mondták nekik, hogy ez 300 dollárba fog kerülni. Sírva fakadtak, mert három gyerekkel, akikről gondoskodniuk kellett, nem engedhették meg maguknak. Szerencsére volt egy kis befolyásom, és a díjat elengedték.
Aztán volt egy pár, akit egy nagyon tehetős plébánián kellett felkészítenem a házasságra, bár ők egy másik templomban akartak esküdni. Azt mondták nekik, hogy ez rendben van, de mivel “főműsoridős” helyet akartak, ez 3400 dollárba kerülne nekik, plusz az orgonista, az énekesek és az esküvői koordinátorok költségei, és hogy ha a presbiternek ösztöndíjat akarnak adni, az plusz költséget jelentene.
Amikor egy pár úgy dönt, hogy összeházasodik, azt akarja, hogy a házasságuk működjön, és az esküvő az egyik legkedvesebb emlékük legyen. Kétségtelenül tisztában vannak azzal, hogy az ünnepségük jelentős pénz-, idő- és energiaráfordítást igényel. De vajon nem az előkészületekben segítő pap feladata-e, hogy arra bátorítsa őket, hogy a kiadások és az ünneplés mértékét szem előtt tartsák? Ez nagyon nehéz egy lelkipásztor vagy pap számára, ha az esküvőre úgy tekint, mint egyfajta pénzkereseti lehetőségre, hogy egyensúlyba hozza a plébánia költségvetését.
A pénzügyi kérdések több problémát okozhatnak a pároknak, mint a kapcsolat bármely más területe. Egy papnak sokkal könnyebb lenne segíteni egy párnak abban, hogy megvizsgálja és megossza a pénzzel kapcsolatos értékrendjét, ha nem az egyház pénzügyi kötelezettségeinek teljesítésére használná ezt a fontos ünnepet. A párok pedig sokkal fogékonyabbak lennének egy olyan pap szilárd tanácsaira, aki hangsúlyozza, hogyan kell mind nekik, mind az egyháznak kölcsönös kapcsolatot kialakítaniuk. Nem árt, ha tudatják velük, hogy a templomot szorgalmas egyháztagok biztosították, és hogy ők is kivehetik a részüket abból, hogy a templom a jövőben is elérhető maradjon más párok számára, akik ott szeretnének házasságot kötni.
A házasságkötési ösztöndíj előírásának hagyományos magyarázata az, hogy a pap megérdemli a díjazást azért az időért, amit a pár oktatására fordít. Ez azonban úgy tűnik, nem állja meg a helyét az Egyesült Államokban, ahol a pap papi feladatai elismeréseként fizetést kap. A pap sokkal inkább hasonlít Krisztusra, amikor belemegy egy házasodni vágyó pár örömébe, mint amikor azt mondja: “Örülök nektek, de mielőtt itt köthetnétek házasságot, be kell mennetek az irodába, és le kell tennetek 300 dollár foglalót.”
Egyik példa sem méltó egy befogadó egyházhoz. Nem igaz, hogy egyházi épületeinket a hűséges gyülekezeti tagok állították fel nehezen megkeresett pénzükből? Ahelyett, hogy az épület bérleti díját fizették volna, más módon is kifejezhették volna megbecsülésüket. Megértem talán egy kis adományt, ha valaki kényelmi okokból nem a saját plébániáján lévő templomot szeretné használni, de azt a benyomást kellene keltenünk az emberekben, hogy csak akkor részesülhetnek a szentségekben a saját templomukban, ha megengedhetik maguknak? It would be much better if we gave people seeking the sacraments a warm welcome instead of a bill.
This article also appears in the March 2018 issue of U.S. Catholic (Vol. 83, No. 3, pages 18–22).
Image: Unsplash via Josh Applegate
