A klasszikus realizmus és a neorealizmus összehasonlítása és szembeállítása

A klasszikus realizmus és a neorealizmus összehasonlítása és szembeállítása: A Re-examination of Hans Morgenthau’s and Kenneth Waltz’s Theories of International Relations

Introduction

A realisták gyakran Thuküdidész klasszikus, az i. e. V. századi peloponnészoszi háborúról szóló beszámolójáig vezetik vissza szellemi gyökereiket, azonban közel 2500 évnek kellett eltelnie ahhoz, hogy a nemzetközi politika tanulmányozása intézményesített tudományos diszciplínává váljon, és hogy az újonnan létrehozott területen megjelenjenek az első klasszikus realisták. Közülük a legnagyobb hatást az Egyesült Államokba emigrált német-zsidó Hans Morgenthau gyakorolta a területre. Morgenthau 1948-ban megjelent főművében, a Politika a nemzetek között című művében megfogalmazta a politikai realizmusról szóló beszámolót, amely több mint két generáción át uralta a nemzetközi politikával kapcsolatos tanulmányokat. Morgenthau klasszikus realizmusának szellemi hegemóniáját végül a neorealizmus alapító atyja, Kenneth Waltz követte. Waltz 1979-ben megjelent Theory of International Politics (A nemzetközi politika elmélete) című könyvében tett kísérlete egy rendszerszemléletű és tudományos realizmus kidolgozására két tömbre osztotta ezt a gondolkodási iskolát: klasszikus realizmusra és neorealizmusra. Ennek az esszének az a célja, hogy Hans Morgenthau és Kenneth Waltz műveivel foglalkozva összehasonlítsa és szembeállítsa ezt a két realista hagyományt. A cél az, hogy megkérdőjelezze a hagyományos bölcsességet az IR területén belül, és bemutassa e két teoretikus kifinomultabb és árnyaltabb megértését.

Ez a megközelítés több okból is premier előttünk. Az esszé korlátozott terjedelme miatt a különböző klasszikus realista és neorealista álláspontok széles körű áttekintése nem kivitelezhető, és csak egy erősen leíró jellegű esszét jelentene. Az alternatív megközelítés, a realizmus és a neorealizmus monolitikus tömbként való kezelése szintén elvetésre kerül, mivel ugyanazon a realista tömbön belül is jelentős különbségek vannak a tudósok között. Így tehát önkényes lenne őket két előre meghatározott címke alá összevonni. Hans Morgenthau és Kenneth Waltz a klasszikus realizmus és a neorealizmus képviselőiként a realizmus saját ágának legbefolyásosabb gondolkodóiként való megítélésük alapján kerülnek kiválasztásra, amit egy nemrégiben az IR tanszékek körében végzett felmérés is igazolt (Maliniak et. al., 2007: 17, 19).

Ez az esszé öt fejezetben halad. Az első szakasz a klasszikus realizmus és a neorealizmus mainstream felfogását vázolja fel. A második szakasz összehasonlítja és szembeállítja Morgenthau és Waltz hatalomdefinícióját. A harmadik szakasz e két teoretikus álláspontját vizsgálja az elemzés szintjeivel kapcsolatban. A negyedik szakasz Morgenthau és Waltz gondolkodásának normatív és kritikai elemeit vizsgálja. Az esszé ötödik és egyben utolsó szakasza összefoglalja az előző érveket, és amellett érvel, hogy a tudományos munka értékelésénél gyümölcsözőbb az eszmék és nem az egyének címkézése.

A klasszikus realizmus és a neorealizmus ortodox szemlélete

Mielőtt Morgenthau és Waltz munkásságának elemzésére sor kerülhetne, szükséges rávilágítani arra, hogy a klasszikus realizmust és a neorealizmust hogyan szokták ábrázolni a mély L-irodalomban.

Az ortodox nézet szerint a realizmus a világgal foglalkozik, ahogyan az valójában van, nem pedig azzal, ahogyan lennie kellene. Más szóval inkább empirikus, mint normatív paradigma (Morgenthau, 1956: 4). A realizmus emellett pesszimista, és a hatalmi politika ismétlődő mintáit hangsúlyozza, amelyek az ismétlődő konfliktusokban, rivalizálásban és háborúkban nyilvánulnak meg (Jackson és Sorensen, 2007: 60). Ebben a borús világban az olyan fogalmak, mint az erőegyensúly és a biztonsági dilemma válnak a fő realista elemzési eszközökké (Buzan, 1997: 53). Minden irányzat realistái is az államot tekintik a nemzetközi ügyek főszereplőjének. Különös figyelmet szentelnek a nagyhatalmaknak, mivel ők rendelkeznek a legnagyobb befolyással a nemzetközi színtéren (Mearsheimer, 2001: 17-18). Továbbá a nemzeti érdek az, ami az államok viselkedését mozgatja, mivel alapvetően racionális egoisták, akiket a raison d’état diktátumai vezérelnek (Brown, 2005: 30). Végül a realisták azt állítják, hogy a hatalom vagy a képességek elosztása nagymértékben meghatározza a nemzetközi eredményeket (Frankel, 1996: xiv-xv).

A klasszikus realizmus és a neorealizmus között azonban négy kulcsfontosságú különbség van. Először is, a klasszikus realisták a nemzetközi konfliktusok és háborúk gyökereit a tökéletlen emberi természetben keresik, míg a neorealisták azt állítják, hogy azok mélyebb okai az anarchikus nemzetközi rendszerben keresendők. Másodszor, a klasszikus realizmusban az állam ontológiailag fölötte áll a rendszernek, ellentétben a neorealizmussal, ami az előbbi megközelítésben nagyobb teret enged a cselekvésnek (Hobson, 2000: 17). Harmadszor, a klasszikus realisták különbséget tesznek status-quo hatalmak és revíziós hatalmak között, míg a neorealizmus az államokat egységes szereplőknek tekinti (Schweller, 1996: 155). Negyedszer, a neorealisták a nemzetközi politika tanulmányozásának szigorúbb és tudományosabb megközelítését próbálják felépíteni, amelyre nagy hatással volt az 1960-as évek behaviorista forradalma, míg a klasszikus realizmus a nemzetközi kapcsolatok szubjektív értékelésére korlátozza elemzéseit (Georg és Sorensen, 2007: 75).

Az esszé további részében a realizmus ezen ortodox felfogásának érdemeire fogunk összpontosítani, és megkérdőjelezünk néhány mítoszt, amelyet ez a folyamat a realista gondolkodókról generált. Az első téma, amelyet ennek szellemében elemezni fogunk, Morgenthau és Waltz hatalomértelmezése.

A hatalom meghatározása

Morgenthau és Waltz egyaránt úgy tekint a nemzetközi színtérre, mint egy versengő és ellenséges színpadra, ahol a hatalom a fő fizetőeszköz. Ezért a hatalom fogalma a nemzetközi politika elemzésének középpontjában áll.

John Mearsheimer (1995: 91) a következő megállapításban foglalja össze a hatalom realista paradigmán belüli meghatározásának ortodox nézetét: “A realisták úgy vélik, hogy az államok viselkedését nagyrészt a nemzetközi rendszer anyagi struktúrája alakítja”. Ez az idézet azonban mélyen félreértelmezi Morgenthau hatalomdefinícióját. Ez nyilvánvaló, amikor Morgenthau azt állítja, hogy: “A hatalom magában foglalhat mindent, ami az ember ember feletti hatalmát megalapozza és fenntartja …. a fizikai erőszaktól a legfinomabb pszichológiai kötelékekig, amelyekkel az egyik elme irányítja a másikat” (Morgenthau, 1965: 9). Morgenthau számára a hatalom legfontosabb anyagi aspektusa a fegyveres erők, de még ennél is fontosabb egy nemzet jelleme, morálja és a kormányzás minősége (Morgenthau, 1956: 186). Morgenthau ezen olvasatának érvényességét tovább erősíti, amikor azt állítja: “a hatalmat …. hajlamosak vagyunk az anyagi erővel, különösen a katonai jellegű erővel egyenlővé tenni, én a korábbinál jobban hangsúlyoztam annak immateriális aspektusait” (Morgenthau 1965: 9). Michael Williamsnek (2005:109) tehát igaza van, amikor azt állítja, hogy a legközelebbi rokonságot Morgenthau rendkívül tág hatalomfelfogásával Michael Foucault és Pierre Bourdieu munkáiban találjuk, és nem a hatalom szűk és materialista felfogásában, amellyel a realizmust gyakran vádolják.

Waltz a hatalom vagy a képességek lényegesen vékonyabb definícióját kínálja, mint Morgenthau. A hatalomról alkotott becslése a következő összetevőket tartalmazza: “népesség és terület nagysága, erőforrás-ellátottság, gazdasági képesség, katonai erő, politikai stabilitás és kompetencia” (Waltz, 1979: 131). Bár Waltz nyilvánvalóan az anyagi tényezőket részesíti előnyben, a hatalom nem anyagi dimenziói is jelen vannak elméletében, ami a politikai stabilitás és a kompetencia hangsúlyozásában nyilvánul meg. A materializmus Waltz általi túlsúlyának oka a “tudományos” realizmus iránti elkötelezettségében keresendő. Következésképpen Waltz a hatalom meghatározását elsősorban a kézzelfogható változókra korlátozza, mivel ezek sokkal könnyebben számszerűsíthetők.

A hatalom meghatározásában tehát óriási különbségek vannak Morgenthau és Waltz között. A formálók hatalomértelmezése alapvető anomáliát jelent az ortodox nézethez képest, mivel Morgenthau szerint a “puha” hatalom felülmúlja a “kemény” hatalmat. Ebben a tekintetben Waltz álláspontja sokkal könnyebben összeegyeztethető a hagyományos nézettel. Valójában Waltz meglehetősen szűk hatalomfelfogása túlnyomórészt, de nem teljesen materialista.

Miért küzdenek az államok a hatalomért?

A szakirodalomban széles körű egyetértés van abban, hogy a klasszikus realisták és a neorealisták ellentétes módon válaszolnak erre az alapvető kérdésre. A klasszikus realizmus állítólag az emberi természetet hangsúlyozza, míg a neorealizmus az ok-okozati összefüggéseket az anarchikus nemzetközi rendszerben helyezi el (Brown, 2005: 92). Ez a fejezet Morgenthau és Waltz írásainak összehasonlításával és szembeállításával kívánja megvizsgálni ennek a kategorizálásnak az érdemeit.

Morgenthau magyarázata elsősorban, de nem kizárólag az első képre korlátozódik, amelyet az emberi természet fix és univerzalista ábrázolására alapoz. A politikai realizmus első alapelve világossá teszi ezt: “a politikát, mint a társadalmat általában, objektív törvények irányítják, amelyek az emberi természetben gyökereznek” (Morgenthau, 1956: 4). Morgenthau szerint a nemzetközi szintű hatalmi harc nagyrészt az animus dominandi, a “politikai ember” mások feletti uralomra való törekvésének eredménye, amely koncepciót Nietzsche metafizikája befolyásolta a “hatalomra való akarásról” (Peterson, 1999: 100-101). Morgenthau azonban túllép az emberi természeten, és az elemzés második szintjére lép. Az államot a politikai ember hatalomvágyának kollektív tükröződésének tekinti, és annak az egységnek, amely a nemzetközi színtéren hajtja végre impulzusait. Az állam tehát Morgenthau elméletének referenciális tárgya és a hatalomra törekvő ágens a nemzetközi ügyekben, ami kiemeli Morgenthau függőségét az egység szintjétől. A harmadik kép is jelen van Morgenthau hatalmi harcról szóló beszámolójában. Az anarchia nem a hatalmi versengés mély oka, hanem egy létfontosságú megengedő erő. A világkormányzás hiánya azt jelenti, hogy nincsenek korlátok az embernek az állami viselkedésben tükröződő alapvető vágyaival szemben, hogy uralkodjon másokon (Shimko, 1992: 290-293). Egy hierarchikus rendben azonban a hatalomra való törekvés megszűnne, mivel az animus dominandi-t egy globális leviatán korlátozná (Morgenthau, 1956: 477). Ezért az emberi természet veleszületett vágya, hogy uralkodjon másokon, ami az állami viselkedés mozgatórugója, csak addig valósulhat meg, amíg a nemzetközi rendszer anarchikus marad. Ezzel a narratívával Morgenthau mindhárom elemzési szintet is ékesen összekapcsolja.

Kenneth Waltz mindazonáltal Morgenthau-t első kép teoretikusának tartja, és három okból kritizálja megközelítését. Először is, Morgenthau beszámolója az emberi természetről teljesen hipotetikus, mivel nem tudjuk empirikusan ellenőrizni, hogy mi az igazi emberi természet. Ez viszont lehetetlenné teszi tézise érvényességének értékelését (Waltz, 1959: 166). Másodszor, Morgenthau esszencialista felfogása az emberi természetről problematikus, mivel egy állandó nem magyarázhatja a változásokat. Waltzot parafrazálva: ha 1914-ben az emberi természet volt a háború oka, akkor 1910-ben ugyanez volt a béke oka (Waltz, 1959: 28). Harmadszor, Waltz redukcionizmussal vádolja Morgenthau-t, mivel utóbbi az egészet a részek összegével próbálja magyarázni. A redukcionizmus nem ad magyarázatot arra, hogy a nemzetközi politika mintái miért ismétlődnek folyamatosan, annak ellenére, hogy a szereplők és azok jellege állandó változásban van (Waltz, 1979: 65, 74).

Azért, amit Waltz Morgenthau munkájának hiányosságainak tart, inkább a rendszerszinten próbálja megtalálni az ok-okozati összefüggéseket. Waltz ugyanis azt állítja, hogy az anarchikus nemzetközi rendszer elkerülhetetlenül az önsegélyezés és a hatalmi politika logikájához vezet. Waltz (1979: 87) szerint a hatalomért küzdő államok egyszerűen követik a nemzetközi rendszer diktátumát, hogy túléljenek egy olyan nemzetközi rendben, ahol nincs globális leviatán, amely védelmet nyújtana nekik. Ezzel a magyarázattal Waltz igyekszik a rendszerszintre szorítkozni, és elkerülni a “redukcionizmust”. Waltz azonban kudarcot vall ezzel a kísérlettel, mivel elmélete a működéséhez az egységszintre van utalva. Ahogy Richard Ashley és Alexander Wendt rámutatott, a Waltz-féle strukturalizmus feltételezi az állami preferenciákat. A nemzetközi anarchia nem ösztönözheti az államokat hatalmi harcra, ha nincsenek közös ambícióik (Guzzini, 1998: 129). Waltz láthatóan tisztában van ezzel a ténnyel, és az elméletének operacionalizálása érdekében az elemzés második szintjén beavatkozik azáltal, hogy feltételezi, hogy az államok túlélési stratégiákat követnek (Waltz, 1979: 91). Ez a motivációs vágy önmagában azonban nem képes hatalmi versenyt generálni. Randall Schweller meggyőzően érvel amellett, hogy egy anarchikus rendszerben, ahol minden állam elsődleges célja a túlélés, az egységeket egyáltalán nem ösztönözné arra, hogy hatalomra törekedjenek, mivel ezzel azt kockáztatnák, hogy aláássák fő céljukat: a túlélést. Schweller szavaival élve: Waltz “egy olyan világot konstruál, ahol csak zsaruk vannak és nincsenek rablók”, ezért további beavatkozásokat kell tennie az egységek szintjén, és revíziós célokat kell bevonnia elemzésébe, hogy hatalmi versenyt váltson ki (Schweller, 1996: 91-92). A redukcionizmus tehát elkerülhetetlennek tűnik, még Waltz számára is.

Amint ez a szakasz megmutatta, Morgenthau a hatalmi harcok mélyebb okait az első képhez rendeli, míg Waltz a harmadik képhez. Mindkét tudós azonban az elemzés más szintjeit is felhasználja. A rendszerszintű és az egységszintű magyarázatok beépítése nélkül sem Morgenthau, sem Waltz nem lenne képes megmagyarázni, hogy az államok miért törekszenek a hatalomra. A kettő közötti különbség abban rejlik, hogy Morgenthau “alulról felfelé irányuló megközelítése” az emberi természetből indul ki, és felfelé halad az elemzés szintjein, míg Waltz “felülről lefelé irányuló megközelítése” a harmadik képnél kezdődik, és lassan halad lefelé az egységszintig, anélkül, hogy valaha is elérné az egyéni szintet. A közhiedelemmel ellentétben tehát Morgenthau klasszikus realizmusa nem tekinthető szigorúan első kép elméletének, a Waltz-féle neorealizmus pedig nem tisztán rendszerszintű elmélet.”

A hatalompolitika kritikai és normatív dimenziója

A normatív és kritikai elemzés klasszikus és neorealizmusban betöltött szerepéről eltérő vélemények vannak. Egyesek azt állítják, hogy a realizmus mindkét irányzata figyelmen kívül hagyja a politikának ezt a dimenzióját (Burchill, 2001: 99), mások azt állítják, hogy az elméletalkotásnak ez az aspektusa csak a klasszikus realizmusban jelenik meg (Lebow, 2007: 53), míg egy harmadik irányzat azt állítja, hogy a realisták minden fajtáját a normatív és kritikai napirend vezérli (Sorensen és Jackson, 2007: 77). Ez a fejezet ezt a fontos kérdést igyekszik tisztázni.

A kritikai és normatív elemzés Morgenthau munkásságában csillan meg. Hannah Arendt nyomán Morgenthau különbséget tesz a vita contemplativa és a vita activa között, az első fogalom az igazságnak, a második a hatalomnak felel meg. Morgenthau világában a két birodalom ellentétben áll egymással, mivel különböző célok felé orientálódnak. Míg az igazság megpróbálja leleplezni a hatalmat annak, ami valójában, hogy teret nyisson a status quo normatív és kritikai megkérdőjelezésének, addig a hatalom megpróbálja magát leplezni és úgy tenni, mintha az igazság és az igazságosság hordozója lenne, a fennálló rend fenntartásának reményében. Morgenthau szerint a tudós feladata, hogy igazat mondjon a hatalomnak, és leleplezze azt annak, ami valójában (Morgenthau, 1970: 14-15). Erre a feladatra vállalkozik Morgenthau, amikor könyörtelenül támadja a racionális liberalizmust, amiért kritikátlanul elfogadja az uralmi viszonyokat, a “racionalitás” és az “érdekharmónia” zászlaja alá bújtatva azt (Williams, 2005: 96). A racionális liberalizmus így csak megerősíti a status quo-t, amely Morgenthau szerint ellentétes a politikatudomány, mint a hatalom megingatására és a változásra hivatott diszciplína céljával (Cozette, 2008: 8).

Morgenthau megközelítése az Igazság és hatalomban teljes mértékben összhangban van kulcselvével is: “a hatalomként meghatározott érdek”. Ennek oka, hogy Morgenthau a hatalmat, mint már bemutattuk, rendkívül tágan értelmezi, ugyanakkor a nemzeti érdek szinte határtalanul definiálja. Ez a Politika a nemzetek között következő passzusából is kitűnik: “A célok, amelyeket a nemzetek külpolitikájukban követhetnek, a célok teljes skáláját felölelhetik, amelyeket bármely nemzet valaha is követett vagy követhetett” (Morgenthau, 1965: 8-9). Weberhez hasonlóan Morgenthau tehát amellett érvel, hogy a prudens és etikus magatartás része lehet az állami célkitűzésnek. A jó külpolitika ugyanis “egyszerre felel meg az óvatosság erkölcsi parancsolatának és a siker politikai követelményének” (Morgenthau, 1965: 7). Morgenthau azonban világosan elismeri, hogy az államok dönthetnek úgy is, hogy nem így cselekszenek, mivel az erkölcsi elvek nem szolgálnak hatékony politikai korlátként (Williams, 2005: 187).

Noha Waltz legalább az 1970-es évek óta igazat mond az amerikai hatalomnak, elméleti munkássága száraz a kritikai és normatív elkötelezettségtől (Halliday et. al., 1998: 373). Waltz érdeklődésének hiánya a normatív és kritikai elemzés iránt azonban nem abból a meggyőződésből fakad, hogy az elméleteknek kizárólag magyarázniuk kell, ahogyan azt elvárnánk (Waltz 1979: 6). Más magyarázatoknak kell tehát magyarázniuk Waltz kritikai és normatív elméletalkotással szembeni ellenszenvét, íme két plauzibilis visszaadása. Először is, Waltz elmélete azt állítja, hogy a struktúra meghatározza a benne lévő egységek viselkedését. Következésképpen a világpolitikában csak a strukturális változások képesek befolyásolni a nemzetközi eredményeket (Waltz, 1979: 108). Ennélfogva Waltz világában az ügynöki tevékenységnek nagyon kevés helye van, és felesleges lenne előírásokkal foglalkozni, amikor végső soron a rendszerszintű tényezők döntik el az államok viselkedését. Waltz nyitott a nemzetközi rendszer szerkezetének megváltoztatására, de ezt félelmetes kihívásnak tekinti, amely nem valószínű, hogy egyhamar bekövetkezik (Waltz, 1986: 329). Másodszor, Waltz a könyvét a hidegháború csúcspontján írta, amelyet az akkori két nagyhatalom, az Egyesült Államok és a Szovjetunió közötti bipolaritás jellemzett. Mivel Waltz (1964: 881-909) azt állítja, hogy a bipoláris hatalommegosztás a nemzetközi rend legstabilabb és legbékésebb formája, megvetette a status quo-t, ezért nem volt oka megkérdőjelezni azt. Ez a két magyarázat magyarázhatja Waltz érdektelenségét a kritikai és normatív elemzés iránt.

Ez az utolsó téma éles megosztottságot mutatott Morgenthau és Walt írásai között. Míg az előbbiek nyíltan foglalkoznak a kritikai és normatív elemzéssel, az utóbbiak egyáltalán nem foglalkoznak ezekkel az aggályokkal. Ha csak Morgenthau és Waltz írásait tekintjük, Richard Ned Lebow kijelentése igaznak tűnik: csak a klasszikus realizmus foglalkozik a politika normatív és kritikai dimenziójával.

Konklúzió

Ez az esszé összehasonlította és szembeállította Hans Morgenthau klasszikus realizmusát Kenneth Waltz neorealizmusával. Megvizsgálta és megkérdőjelezte a hagyományos vélekedést arról, hogy a realizmus mint gondolkodási iskola mit foglal magában, és megkérdőjelezett néhány hasonlóságot és különbséget, amelyek állítólag a klasszikus és a neorealizmus között fennállnak. Ez az esszé ezért úgy tekintendő, mint hozzájárulás a realizmussal való egyre kifinomultabb foglalkozáshoz az IR-ben (Williams, 2007: 5).

A munka első része bemutatta az ortodox nézetet, amely szerint a realizmus: államközpontú, materialista, pesszimista és empirikus. A hagyományos szakirodalom azt is állítja, hogy a klasszikus realista az ok-okozati összefüggéseket az emberi természetben helyezi el, különbséget tesz a status-quo hatalmak és a revizionista államok között, hangsúlyozza az államvezetés fontosságát, és hisz a szubjektív társadalomtudományban, és ezekben a szempontokban különbözik a neorealizmustól. A második részben Waltz és Morgenthau hatalomdefinícióját vizsgáltuk, míg az előbbi nagyrészt materiális szempontból fogta fel a hatalmat, addig az utóbbi az immateriális tényezőket tartotta fontosabbnak. Morgenthau hatalomfelfogása tehát anomáliát jelent az ortodox felfogáshoz képest. A harmadik fejezetben az elemzés szintjeit hasonlítottuk össze Morgenthau és Waltz munkájában. Az előbbi elsősorban az emberi természetben gyökereztette a hatalomra való törekvést, míg az utóbbi a nemzetközi anarchiát hangsúlyozta. Amint azonban bemutatásra került, mindkét tudós strukturális és egységszintű magyarázatokat használ elméleteiben. A klasszikus realizmus és a neorealizmus közötti bináris ellentét az elemzési szintek tekintetében, ahogyan azt a mély L-irodalom bemutatja, ezért hamis. A negyedik és egyben utolsó fejezet Morgenthau és Waltz írásainak normatív és kritikai aspektusait állította szembe egymással. Bár mindkét tudós elsősorban magyarázó elmélet megalkotásával foglalkozik, az előbbi mégis kritikai és normatív elemeket épített be elméletébe. Morgenthau “igazat mondani a hatalomnak” koncepciója világosan demonstrálta ezt a pontot. Waltz azonban vonakodott normatív és kritikai elemzést végezni. Erre két magyarázatot adott. Először is, elmélete kevés teret hagy az ügynöki tevékenységnek, ami feleslegessé teszi a politikai előírásokat. Másodszor, a hidegháború idején megvetette a “stabil és békés” kétpólusú világot, és ezért nem volt oka megkérdőjelezni azt. Azoknak a kommentátoroknak tehát, akik azt állítják, hogy a kritikai és normatív megfontolások hiányoznak a realizmusból, igazuk lehet Waltz esetében, de Morgenthau esetében nem.

Ez az esszé megmutatta, hogy milyen problémákat okoz, ha Waltz és különösen Morgenthau elképzeléseit olyan előre meghatározott címkékbe próbáljuk beilleszteni, mint a “realizmus” vagy a “klasszikus realizmus” és a “neorealizmus”. Az érv nem az, hogy a realizmuson belül nincs közös mag, hanem inkább az, hogy a realizmus híveinek különböző címkékkel való kategorizálása végső soron nagyon keveset árul el elméleteikről, sőt egyes esetekben teljesen félremagyarázza álláspontjukat, amint azt ez az esszé is bemutatta. Valójában az emberek egy címkére való korlátozása jelentősen csökkenti a tudósok gondolkodásának összetettségét, szélességét és gazdagságát, és munkájuk önkényes, steril és leegyszerűsítő értelmezését hagyja ránk. Ez a megközelítés azonban sajnos széles körben elterjedt az IR-ben, és a nemzetközi politika lényegét illetően alapvetően egyet nem értő tudósokat önkényesen egy olyan gondolkodási irányzatba sorolják, amelyet talán még ők maguk sem vallanak magukénak. Az IR területéhez való hozzájárulás értékelésének jobb módját nemrégiben Ken Booth (2008: 510-526) javasolta. Azt javasolja, hogy az emberek címkézéséről térjünk át az eszmék címkézésére. Az eszmék címkézése felé való elmozdulás nem csak a területünkhöz tett jelentős hozzájárulásoknak tenne igazságot, hanem a nemzetközi politika józanabb és holisztikusabb megértéséhez is vezethet a kiterjesztett nemzetközi politika területén.

Bibliográfia

Booth, K. (2008) “Navigating the ‘Absolute Novum’: John H. Herz politikai realizmusa és politikai idealizmusa’. International Relations, 22, pp. 510-526.

Brown, C. with Ainley, K. (2005) Understanding International Relations. London: Palgrave.

Burchill, S. et. al., (2001) Theories of International Relations. New York: Palgrave.

Buzan, B. (1997) “A realizmus időtlen bölcsessége?”. In International Theory: Positivism and Beyond, szerkesztette Steve Smith, Ken Booth és Marysia Zalewski, pp. 47-65. London: Cambridge University Press.

Cozette, M. (2008) “Reclaiming the Critical Dimension of Realism: Hans J. Morgenthau on the Ethics of Scholarship”. Review of International Studies, 34, pp. 5-27.

Frankel, B. (1996) Realism: Restatements and Renewal. Egyesült Államok: Routledge.

Guzzini, S. (1998) Realism in International Relations and International Political Economy: The Continuing Story of a Death Foretold. London: Taylor & Francis.

Halliday, F. et. al., (1998) ‘Interview with Ken Waltz’. Review of International Studies, 24, pp. 371-386.

Hobson, J. (2000) The State and International Relations. London: Cambridge University Press.

Jackson, R. és Sorensen, G. (2007) Introduction to International Relations: Theories and Approaches. New York: Oxford University Press.

Lebow, R. (2001) “Classical Realism”. In International Relations Theories: Discipline and Diversity, szerkesztette Tim Dunne, Milja Kurki és Steve Smith, pp. 52-70. New York: Oxford University Press.

Maliniak et. al., (2007) The View from the Ivory Tower: TRIP Survey of International Relations Faculty in the United States and Canada. Virginia: The College of William and Mary Williamsburg.

Mearsheimer, J. (1995) ‘A Realist Reply’. International Security, 20, pp. 82-93.

Mearsheimer, J. (2001) The Tragedy of Great Power Politics. New York: Norton.

Morgenthau, H. (1956a) Politics Among Nations. New York: Alfred A. Knopf.

Morgenthau, H. (1965b) Politics Among Nations. New York: Alfred A. Knopf.

Morgenthau, H. (1970) Truth and Power: Essays of a Decade, 1960-1970. New York: Praeger.

Peterson, U. (1999) “Breathing Nietzsche’s Air: New Reflections on Morgenthau’s Concept of Power and Human Nature’. Alternatives, 24, pp. 83-113.

Schweller, R. (1996) “Neorealism’s Status-Quo Bias: What Security Dilemma?”. Security Studies, 5, pp. 90 – 121.

Shimko, K. (1992) ‘Realism, Neorealism, and American Liberalism’. The Review of Politics, 54, pp. 281-301.

Waltz, K. (1959) Man, the State, and War: A Theoretical Analysis. New York: Columbia University Press.

Waltz, K. (1979) Theory of International Politics. United States: McGraw-Hill.

Williams, M. (2005) The Realist Tradition and the Limits of International Relations. United Kingdom: Cambridge University Press.

Williams, M. (2007) Realism Reconsidered: The Legacy of Hans Morgenthau in International Relations. New York: Oxford University Press.

—

Written by: Arash Heydarian Pashakhanlou
Written at: Aberystwyth University
Written for: Simona Rentea
Date written: 2009 (revised September 2010)

A klasszikus realizmus és a neorealizmus összehasonlítása és szembeállítása

Further Reading on E-International Relations

Vélemény, hozzászólás? Kilépés a válaszból