Nagyszerű napunk volt. Hot dogot és s’more-t sütöttünk a tábortűz fölött, a gyerekeket pedig betakartuk a sátorban lévő hálózsákjaikba. Egy utolsó koktél mellett a hold fényénél a férjem és én gratuláltunk magunknak egy álomszép naphoz az Adirondack-hegységben. Bebújtunk a sátorba, hálózsákjainkat a gyerekek közé szorítva, és aludtunk.
Az első szúrás sokkolt fel. Felsikoltottam. Újra megtörtént – egy késszúrás a fejem oldalába, amit dübörgő recsegés követett, mintha egy óriási papírzacskót gombolyítottak volna össze a fejemben. Aztán újabb szúrások. Sikoltoztam és sikoltoztam, miközben a férjem – aki később elmondta, hogy elment az eszem – kirángatott a sátorból, távol a gyerekeinktől. Könyörögtem neki, hogy ébresszen fel a rémálmomból, hogy hagyja abba. Sírtam, miközben a fejemet fogtam. Mindketten észrevettük, hogy valami van a fülemben. Valami harapott, csípett vagy fúródott a dobhártyámba.
Kétszer szültem már; gyerekkoromban kettétört a bokám, és egy korcsolyapenge felvágta az állam – dolgok, amelyek nagyon fájtak. De ez a fájdalom az egész testemet megrázta a lábujjaimtól a halántékomig; minden szúrásnál fényvillanást láttam. Miközben a férjem 20 percig kétségbeesetten próbált egy Q-tippet keresni (utólag teljesen nevetséges), és megnyugtatni a gyerekeket és engem, a fülemben lévő dolog támadott.
Mély erdőben voltunk, körülbelül fél mérföldre egy földúttól, amely 10 mérfölddel később csatlakozik egy országúthoz, amely 30 mérfölddel később csatlakozik egy autópályához, amely 20 mérfölddel később egy elfogadható méretű kórházba vezet. Azért választottuk a táborhelyünket, mert nem voltam hajlandó az eredeti tervet választani – egy csónakkal megközelíthető, csak csónakkal megközelíthető helyet, még messzebb a hátsó vidékeken. Két évvel ezelőtt a kisfiunknál betegséget diagnosztizáltak, és azóta nem táboroztunk. Az első kirándulásunk alkalmával szerettem volna, ha a biztonság kedvéért hozzáférhetünk az autónkhoz. Sosem gondoltam volna, hogy én leszek az, akinek sürgősségi osztályra lesz szüksége.
Nem sok mindenre emlékszem az útról. A gyerekek aludtak. A férjem nyugtatott. Vér és más folyadék csöpögött a fülemből. A kórházban, jóval éjfél után, a férjem az autóban maradt az alvó gyerekekkel. Az orvos, aki végül meglátogatott, átöblítette a fülemet, és egy olyan oldatot öntött bele, amely elzsibbasztja a fájdalmat és elpusztítja a bogarat, ha az még életben volt. A dobhártyám annyira begyulladt, hogy nem volt világos – mondta -, mi a dobhártya és mi a poloska. Hazaküldött, mert nem tudott többet tenni, mielőtt a duzzanat lecsillapodna, és nem akarta, hogy maradandóan károsodjon a hallásom.
Másnap reggel a családommal Vermontba indultunk, ahol van egy nagyobb és jobb kórház. A fájdalom a fülemben erős volt. Elvesztettem a hallásomat, és a szemem körüli bőr az arcom bogárfül felőli oldalán elzsibbadt.
A sürgősségin az orvosok ismét átmosták a fülemet, és cseppeket adtak a fájdalom csillapítására. Láttak egy lábat, jelentették, de nem tudtak semmit tenni. Olyan szakemberre volt szükségem, aki megfelelő felszereléssel rendelkezik az ilyesmi kezeléséhez. Hazaküldtek.
Két nappal később visszamentem abba a kórházba, hogy felkeressek egy fül-orr-gégészt (minden fül-orr-gégész szakértő). Ezek a szakemberek rengeteg idegen testet látnak a hallójáratokban, de a két orvos szerint, akikkel a vizsgálóban találkoztam, ezek többnyire gyöngyök a kisgyerekek fülében. Műtéti mikroszkóppal néztek bele a fülembe. Emlékszem, az egyik orvos azt mondta: “Ez egy bogár. Ez nagy.”
Előző nap a magazinnál, ahol dolgozom, a kollégáimmal azon találgattunk, hogy mi is lehetett ott: darázs? Pók? Hangya? Fülbemászó? Egy író barátom, aki egyben természettudós is, beugrott az irodába, és bedobta a fogadást: fakopáncsbogár.
Ő nyert.
Amit a fül-orr-gégészek kihúztak a fülemből, valamivel nagyobb volt, mint egy japán bogár – ugyanolyan alakú, de tompa barna, nincs fémes testhéja. Egy szkarabeusz. Elborzadtam.
Biztosítottak, hogy a dobhártyámmal nem lesz semmi baj. Kiderült, hogy a dobhártyák, bármennyire is vékonyak, ellenállóak. Még sérülés vagy szakadás után is napok alatt meggyógyulnak. Az orvosok pedig elmagyarázták, hogy miért olyan fájdalmas a belső fül legkisebb kopogtatása is: A hallójáratot négy koponyaideg táplálja, amelyek mindegyike érzékszervi információkat továbbít az agyba. Túlterheli az érzékszerveket, ha valami akár csak egy kicsit is irritálja azt az aprócska bőrfoltot.
Az egyik fül-orr-gégész azt tanácsolta, hogy ha ez még egyszer előfordulna – mennyi az esélye? -, töltsem meg a fülemet olajjal (baba-, ásványi, növényi, olívaolajjal), hogy megfojtsam és elpusztítsam a bogarat. Nincs olaj? Víz vagy víz és alkohol vagy víz és peroxid 50/50 arányú keveréke működne. Néha meg lehet fogni a poloskát csipesszel, mondta, de fennáll a veszélye, hogy még jobban belenyomjuk; ráadásul, ha nem kapjuk ki az egészet, úgyis orvosi segítségre lesz szükségünk.
Elküldött az utamra a bogárral egy műanyag tokban. Kidobtam a szemétbe. Egy pontos azonosítás egy entomológustól szuper lett volna, de az ilyenkor már büdös izé cipelése több mint zavaró volt számomra. Amikor később leírtam a bogarat egy szakértőnek, ő csak azt tudta megerősíteni, hogy ez egy szkarabeusz. Megkérdeztem tőle, hogyan tudta széttépni a dobhártyámat. “Nem harapnak” – magyarázta. “Bármilyen kárt a lábaival és a karmaival kellett okoznia. Egy nagy szkarabeusz a súlyának 50-szeresét is képes megemelni.”
A sürgősségi osztályokon tett látogatásaim során megkérdeztem a velem dolgozó orvosokat, hogy húztak-e már ki bogarat a fülemből. Ketten azt mondták, hogy a New York-i rezidensképzésük során csótányokat rángattak ki a hallójáratokból. Az egyikük visszaemlékezett egy csótányra, amely, miután egy kicsit megrántotta, kirepült a füléből és a feje fölé repült. Úgy tűnik, Vermontban nem ritka, hogy a molyok beékelődnek oda.
De mindez nem igazán számít. Bárhol is táborozom legközelebb, füldugót fogok viselni.