A régi angoltól a modern angolig

Hogyan és miért változott az angol nyelv az idők során?

Ezzel a rövid bevezetővel a témába azt mutatom be, hogy egy nyelv történetét két fő szempontból vizsgálhatjuk: külsőleg – hol, miért és kik használták a nyelvet; a változást kiváltó politikai és társadalmi tényezők – és belsőleg – a nyelv kiejtése, nyelvtana, szókincse és írásbeli megjelenése; a változás motivációi, amelyek magának a nyelvnek a szerkezetéből erednek.

Az angol nyelv történetének három fő korszakra való hagyományos felosztása alapján fogom felépíteni a tárgyalást:

Az óangol (OE) időszak Kr. u. 450 körül kezdődik, a nyugati germán telepesek (angolok, szászok és jütök) Dél-Britanniába való megérkezésével. Ők hoztak magukkal olyan nyelvjárásokat, amelyek szorosan kapcsolódtak a kontinentális nyelvváltozatokhoz, amelyekből a modern német, holland és fríz nyelvek keletkeztek.

Az angol nyelvnek ez a germán alapja a mindennapi szókincsünk nagy részében megtalálható – hasonlítsuk össze a heart (OE heorte), come (OE cuman) és old (OE eald) szavakat a német Herz, kommen és alt szavakkal.

Sok nyelvtani jellemző is ebből az időből származik: az olyan szabálytalan igék, mint drink ~ drank ~ drunk (OE drincan ~ dranc ~ (ge)druncen) párhuzamosak a német trinken ~ trank ~ trunken ~ getrunken igékkel. Hasonlóképpen, számos OE kiejtés megmaradt a modern helyesírásban, pl. a knight (OE cniht, német Knecht), amelyben a k-t ejtették volna, a gh pedig úgy hangzott, mint a skót loch-ban a ch.

Walwyn via Flickr under Creative-Commons license
Angolszász templomfaragás Szent Mária és Szent Hardulph templom. Breedon on the Hill

OE, más néven angolszász, nem volt nagy hatással a Brit-szigetek őslakosai által beszélt kelta nyelvekre, csak néhány, a helyi élővilággal és földrajzzal kapcsolatos szót (pl. brock, tor) vett kölcsön (de sok hely- és folyónevet, pl. Dover, Avon). A latin nyelv, amelyet a rómaiak vezettek be Britanniába, és amelynek hatását az angolszászok 7. századi keresztény hitre térése erősítette, jelentős hatást gyakorolt, mivel mind a szókincset (pl. mester, mise, iskola), mind az írásrendszer alapját biztosította.

Az OE-t többnyire a latin ábécével írták, amelyet néhány germán rovásbetű egészített ki a latinban nem található hangok jelölésére, pl. az þ, amely a th hangokat jelentette a thin vagy a this-ben. (Az þ egy maradványa y-ként maradt fenn olyan modern jelekben, mint a Ye Olde Tea Shoppe.)

A későbbi viking települések a Brit-szigetek számos részén az alapvető szókincs jelentős átvételét is eredményezték: a sky, get és they az óangolból származnak.

Az óangol szövegre példa az angolszász Beowulf című eposz elején található (kézirat 1000 körül). Kr.u.)

A norvég hatás is hozzájárulhatott egy fontos nyelvtani változáshoz, amely főként a 11. és 14. század között következett be az angolban, és amely a középangol nyelvbe (ME) való átmenetet jelentette (konvencionálisan 1100-1500 körülre datálják). Az OE számos nyelvtani kategóriát és kapcsolatot jelzett azáltal, hogy a latinhoz vagy a némethez hasonlóan a szótövekhez toldalékokat (végződéseket) csatolt.

Így az OE wolde guman findan ‘meg akarta találni a férfit’ kifejezésben az -e a wolde egyes szám harmadik személyű alanyra utal: ‘meg akarta’; az -n a gumanban azt jelzi, hogy a ‘férfi’ az ige tárgya, nem pedig alanya; az -an a findanban pedig főnévi igenévre utal: ‘megtalálni’.

A ME-ben a hangsúlytalan szótagok kiejtésében bekövetkezett változások, amelyek főként a szavak végén jelentkeztek, a legtöbb flektálás megkülönböztethetetlenül összeolvadt, vagy teljesen eltűnt. Ez az inflexiós bontás kétértelműséget okozhatott (pl. wanted man find), de a beszélők ezt többek között azzal kompenzálták, hogy merevebb szórendet használtak (alany – ige – tárgy, általában).

A korai ME-korszak másik fontos jellemzője a normann (és később a központi) francia nyelv hatása volt, az 1066-os normann hódítást követően. A francia dominancia és presztízs olyan kontextusokban, mint a királyi udvar, a jog, az egyház és az oktatás, ösztönözte a szókincs széles körű kölcsönzését, pl. A sertés, a marha és a birka (a mai francia porc, bœuf és mouton) francia szavakat vették át a sertés, a tehén és a juh mellett.

BinaryApe via Flickr under Creative-Commons license
Who are you calling pork? Disznó a New Forestben

A kölcsönzött szavak csak ezeknek az állatoknak a húsát kezdték jelölni, amelyet főként a gazdagabb francia nyelvűek fogyasztottak, míg az OE-ből örökölt szavak csak az élő állatokra vonatkoztak. A normann írástudók az angol írásmódot is befolyásolták, a szavakat a franciából átvett konvenciókkal írták át; így lett az OE îs-ből ice, a cwçn-ből queen. A 14. és 15. századra azonban a francia befolyás Nagy-Britanniában csökkenni kezdett, és sok tekintetben az angol váltotta fel.

A középangol szövegre példa Chaucer Canterbury Tales című művének kezdete (kézirat a 15. század elején)

A modern angol (ModE) külsőleg úgy tekinthető, hogy a nyomtatás bevezetésével kezdődött. Azzal, hogy Caxton a 15. század végén az első nyomtatott könyvek számára egy kelet-közép-angliai/londoni angol változatot választott ki, hozzájárult a nyelv egy szabványosított változatának kialakulásához, rögzített helyesírási és interpunkciós konvenciókkal, valamint elfogadott szókészlettel és nyelvtani formákkal.

A standard változat helyes, “jó” angolként való felfogását a kodifikációs kísérletek is támogatták, különösen Johnson szótára és számos előíró nyelvtan a 18. században. Az angol nyelv szókincsét tudatosan fejlesztették, ahogy egyre többféle célra kezdték használni, beleértve a reneszánszban újra felfedezett klasszikus művek fordításait, a fellendülő kreatív irodalmat és az új tudományos tevékenységek leírását. Ebben az időszakban több ezer szót kölcsönöztek a latinból és a görögből, pl. education, metamorphosis, critic, conscious.”

A ModE felé való elmozdulásra jellemző belső vonás volt a Great Vowel Shift – a kiejtésbeli változások fontos, összefüggő sorozata, amely főként a 15. és a 17. század között zajlott. A ME-ben a hangrendszer nagyjából megfelelő hosszú és rövid magánhangzók sorozatát tartalmazta, amelyeket írásban ugyanazokkal a betűkkel ábrázoltak.

A caas ‘eset’ magánhangzója például egyszerűen a blak ‘fekete’ magánhangzójának hosszabb változata volt; hasonlóan a mete ‘hús’ (hosszú magánhangzó) és a hell (rövid magánhangzó), vagy a fine (hosszú) és a pit (rövid). A korai ModE-ben az emberek elkezdték a hosszú magánhangzókat másképp ejteni, mint a megfelelő rövid magánhangzókat: a hosszú e végül úgy hangzott, mint a hosszú i, ami egy rést hagyott a hangrendszerben; ezt úgy pótolták, hogy a hosszú a kiejtését úgy módosították, hogy úgy hangozzon, mint a hosszú e, és így tovább.

Ezek a változások nem tükröződtek a ModE helyesírásában, amelyet a szabványosítás már nagyrészt rögzített, tovább növelve a kiejtés és írás közötti eltérést, amely ma megkülönbözteti az angolt a legtöbb más európai nyelvtől.

Egy példa a korai modern angolra Shakespeare Hamletjének elején látható, First Folio (nyomtatás 1623)

A mai angol nyelvet a világ számos pontján használják első, második vagy idegen nyelvként, miután a korábbi gyarmati és birodalmi tevékenység, a rabszolga-kereskedelem, valamint újabban a gazdasági, kulturális és oktatási presztízs elhozta a származási országából.

A nyelv folyamatosan változik minden nyelvi szinten, standard és nem standard változatokban egyaránt, válaszul a külső hatásokra (pl. modern kommunikációs technológiák; kapcsolat a világ más nyelveivel) és a nyelvi rendszer belső nyomására (pl. a hatékony, szimmetrikus hangrendszerre való folyamatos törekvés; a nyelvtani kétértelműség elkerülése).

Nem kell félnünk vagy ellenállnunk az ilyen változásoknak, bár sokan teszik, hiszen a most zajló folyamatok hasonlóak azokhoz, amelyek az angol nyelv, sőt minden más nyelv megfigyelhető és rekonstruálható történelme során végig működtek.”