Tin Pan Alley* a New York-i zeneműkiadók és dalszerzők gyűjtőhelye, akik a 19. század végén és a 20. század elején uralták az Egyesült Államok könnyűzenéjét.
A név onnan ered, hogy a zongoristák a zenekiadóknak dugdosták dalaikat. A “sikátor” valójában Manhattanben egymást követő helyszíneket jelentett, többé-kevésbé mind a Broadway mentén.
Ne feledjük, hogy ebben az időben a népszerű dalszerzés nagyrészt olyan volt, mint bármely más munka. Az emberek bementek egy irodába az egyik ilyen épületben, és ontották magukból a dalokat. Ez nem azt jelenti, hogy a népszerű dalszerzés előtte nem létezett. A tizenkilencedik századi zeneszerzőnek, Stephen Fosternek sikerült mintegy 200 dalt írnia jóval a Tin Pan Alley létezése előtt, és ha jól tudom, ezeket a dolgozószobájában írta. (És mégis találó, hogy a pennsylvaniai Foster rövid életének utolsó négy évét New Yorkban töltötte.)
Semmit sem bíztak a véletlenre. Piackutatást végeztek, hogy megállapítsák, mi volt népszerű, és a zeneszerzők ezekre a stílusokra írtak. Teszteket végeztek hallgatókon és előadókon. Csak azok kerültek be a válogatásba, amelyeket slágernek ítéltek. (Ez némileg emlékeztet Berry Gordy évekkel később a Motownnál alkalmazott minőségi módszereire.)
A song pluggers néven ismert emberek énekesek és/vagy zongoristák voltak, akik áruházakban és zeneboltokban dolgoztak. “Jellemzően a zongorista az üzlet félemeletén ült, és azt a zenét játszotta, amit a kottát árusító üzlet eladója felküldött neki. A vásárlók bármelyik címet kiválaszthatták, elküldhették a dalbedugóhoz, és a vásárlás előtt előzetesen meghallgathatták a dallamot”. George Gershwin is pluggerként kezdte pályafutását, akárcsak Irving Berlin.
A song pluggingnak volt egy olyan formája is, amelyet boomingnak neveztek. A kiadók jegyeket vásároltak az olyan előadásokra, mint például a kerékpárversenyek, majd sok helyet megtöltöttek a strómanjaikkal, akik ismerték annak a dalnak a szövegét, amelyet nyomni akartak.
De a kezdeti időkben a Tin Pan Alley zeneszerzőinek fő produkciója nem lemezek, hanem kották voltak. Ez annak köszönhető, hogy “az amerikai polgárháború után évente több mint 25 000 új zongorát adtak el Amerikában, és 1887-re több mint 500 000 fiatal tanult zongorázni. Ennek következtében a kották iránti kereslet gyorsan nőtt, és egyre több kiadó kezdett belépni a piacra.”
A New York-i West 28th Street-en található Leo Feist zeneműkiadó ezen a dátum nélküli fényképen. Ezt a területet Tin Pan Alley néven is ismerik, mivel számos híres zeneműkiadó rendezkedett be itt. (AP Photo)
Egy promóter visszaemlékezett egy estére a Madison Square Gardenben, ahol “20 000 ember volt ott, volt egy zongorista és egy énekes egy nagy kürttel. Egy este harmincszor énekeltünk nekik egy dalt. Éljeneztek és kiabáltak, mi meg csak üvöltöttünk nekik. Amikor az emberek kimentek, énekelték a dalt. Nem tehettek róla.” (Szerencsére ma már nem vagyunk kitéve a marketing ilyen agresszív formáinak!)
Valószínűleg az az elképzelésed (helyesen), hogy a zeneiparnak – bizonyos esetekben – meglehetősen sok köze volt a kereskedelemhez, mint a művészethez. Valószínűleg nem fog meglepni, hogy azok a fickók, akik kiadók lettek, nem maguk voltak dalszerzők vagy zenészek, hanem többnyire az értékesítésből jöttek ki. Olyan dolgok eladásából, mint fűzők, nyakkendők, gombok, és amennyire én tudom, varázselixír.
És ha azon tűnődik, honnan jött az a gyakorlat, hogy a kiadók a saját nevüket társszerzőként tüntették fel egy dalnál, ne csodálkozzon tovább. Ha te egy feltörekvő, ismeretlen dalszerző voltál, akkor valószínűleg a kiadásod “árába” beletartozott az is, hogy az egyik ilyen kiadó a saját nevét is ráírja a dalra. Vagy ez, vagy sajnálom kölyök, nincs eladás. Talán mehetsz fűzőket árulni.
A Tin Pan Alley minden jel szerint élénk hely volt fénykorában. Az utcán fel-alá zongorák csilingeltek, dalbedugók hallgatták a dalokat, amelyeket a dalszerzők az irodákban írtak, majd elindultak, hogy “éjszakánként kávézók, zeneterek, szalonok és színházak tucatjait járják be, dalokat dobjanak be, előadókkal énekeltessék el őket, és kreatív módszereket találjanak ki, hogy a dalokat elismerjék (amit ma promóciónak neveznénk).
Singalongok, ingyenes kottaosztás, megrendezett események (ahol a dalszerző úgy tett, mintha egy színpadi előadás részese lenne) – ez volt néhány az Alleyben kezdeményezett reklámozási/marketing technikák közül.”
A Tin Pan Alley megszűnésének időpontjáról vagy akár pontos időszakáról nem feltétlenül van egyetértés. Egyesek szerint a nagy gazdasági világválság idején, a fonográf és a rádió megjelenésével ért véget, mások szerint viszont a második fénykorát az ötvenes években, a rock and roll megjelenésével élte. Az évek során a helyszín fokozatosan átköltözött a 28. utcából az 5. sugárút és a Broadway közé, egészen az olyan irodákig, mint a Brill Building a 42. és az 50. utca között. Valószínűleg nem véletlen, hogy a Broadway musicalszínházak ma már többnyire nagyjából az utóbbi területen találhatók. (Via Music Enthusiast)