A fogkrémek olyan készítmények általános megnevezése, amelyeket fogkefével együtt használnak a fogak tisztítására és/vagy polírozására. Az aktív fogkrémeket először az 1950-es években fogalmazták meg, és olyan összetevőket tartalmaztak, mint a karbamid, enzimek, ammónium-foszfát, nátrium-lauril-szarkozinát és sztirol-fluorid. Később terápiás hatóanyagokat is tartalmaztak. A mai fogkrémeknek két célja van: segíteni a fogkefét a fogfelszín tisztításában és terápiás hatást biztosítani. A terápiás hatásnak lehet plakk- vagy gyulladáscsökkentő alapja, ha a hatóanyagok jellege antimikrobiális. A kémiai lepedékszabályozásra használt fogkrémek lepedékgátló és lepedékellenes hatását különböző, egymást követő szakaszokban értékelik, az utolsó az otthoni használatú, legalább 6 hónapos időtartamú, randomizált klinikai vizsgálatok. Ebben a fejezetben a fogkrém-készítményekben szereplő leggyakoribb plakkellenes szerek használatát alátámasztó tudományos bizonyítékokat tekintjük át, különös hangsúlyt fektetve a 6 hónapos klinikai vizsgálatokra, valamint az említett tanulmányok metaanalízisét tartalmazó szisztematikus áttekintésekre. A hatóanyagok közül a következők kerültek a fogkrémekbe: enzimek, aminalkoholok, növényi vagy természetes termékek, triklozán, biszbiguanidok (klórhexidin), kvaterner ammóniumvegyületek (cetilpiridinium-klorid) és különböző fémsók (cink-sók, ónfluorid, ónfluorid aminfluoriddal). A fogkrémek ideális hordozói a szájhigiénés megelőzésre használt bármely hatóanyagnak, mivel a fogmosással együtt használják őket, amely a leggyakrabban alkalmazott szájhigiéniai módszer. A hatóanyagokat tartalmazó fogkrémek legfontosabb indikációi a bakteriális biofilm kialakulásának megelőzésére irányuló hosszú távú használathoz kapcsolódnak, főként ínygyulladásos betegeknél vagy támogató parodontális terápiában részesülő betegeknél.