Artemisia Gentileschi életrajza
Gyermekkor
Artemisia Gentileschi 1593. július 8-án született Rómában Prudentia Montone (aki meghalt, amikor Artemisia 12 éves volt) és Orazio Gentileschi, egy ismert festő gyermekeként. A több gyermek közül a legidősebb Gentileschi hamar megmutatkozott a művészet iránti hajlama, és apjától kezdett tanulni. Orazio barátja volt Caravaggiónak, a provokatív festőnek, aki a római művészeti élet élvonalába tartozott. Orazio és Caravaggio egyszer együtt vádat emeltek ellene, mert Róma utcáin rágalmazó graffitiket írtak egy másik festőről. A per során Orazio elmesélt egy anekdotát arról, hogy Caravaggio meglátogatta a házát, hogy kölcsönkérjen néhány angyalszárnyat, ami arra utal, hogy a nagy művész bizalmas kapcsolatban állt a Gentileschi családdal, és azt sugallta, hogy a legidősebb lány, Artemisia találkozhatott vele. Ettől függetlenül, amikor Artemisia 13 éves volt, Caravaggio gyilkosságba keveredett, és kénytelen volt Rómából Nápolyba menekülni. Ennek ellenére Caravaggio hatása mind Orazio, mind Artemisia munkásságában kimutatható.
Korai képzés és munkásság
1611-ben Orazio-t egy másik festő, Agostino Tassi mellett felfogadták a római Palazzo Pallavicini-Rospigliosi díszítésére. Abban a reményben, hogy segíthet a 17 éves Artemisia festészeti technikájának finomításában, Orazio felbérelte Tassi-t, hogy tanítsa őt. Ezáltal Tassi egyszemélyes kapcsolatba került Artemisiával, és az egyik korrepetálás során megerőszakolta a lányt. A lány később így írta le a megpróbáltatásokat: “Ezután az ágy szélére lökött, egyik kezével a mellemre szorított, és a térdét a combjaim közé szorította, hogy megakadályozza, hogy összezárjam őket. Felemelte a ruhámat, és egy zsebkendős kezét a számra tette, hogy ne tudjak sikoltozni.”
Az erőszak után Artemisia kapcsolatot kezdett Tassival, azt hitte, hogy összeházasodnak, de Tassi később megtagadta a házasságot. Orazio azt a szokatlan döntést hozta, hogy nemi erőszak miatt feljelentést tesz ellene, és az ezt követő per hét hónapig tartott. Ez azon a tényen alapult, hogy Artemisia szűz volt, mielőtt Tassi megerőszakolta volna. A per során számos más botrányos részletre is fény derült, többek között arra a vádra, hogy Tassi meggyilkolta a feleségét. A bírósági eljárás részeként Artemisia-t nőgyógyászati vizsgálatnak vetették alá (hogy bizonyítsa állítását, miszerint szűz volt), és hüvelykujjcsavarokkal kínozták, hogy teszteljék vallomásának valódiságát. Egy művész számára a kínzásnak ez a formája pusztító lehetett volna, de Artemisia szerencsére elkerülte az ujjai maradandó károsodását. Szenvedélyes vallomása, amelyben azt állítja, hogy a nemi erőszak után talán megölte Tassit, jelleméről és elszántságáról árulkodik.
Tassit végül bűnösnek találták, és büntetésül száműzték Rómából. Ezt az ítéletet azonban soha nem hajtották végre, mivel Tassi művészi képességei miatt védelmet kapott a pápától. Figyelemre méltó, hogy Artemisia Gentileschi számos későbbi festményén olyan jeleneteket ábrázol, amelyeken vagy férfiak által megtámadott nők, vagy hatalmi pozícióban lévő, bosszút kereső nők szerepelnek.
Egy hónappal a per befejezése után Orazio elintézte, hogy Artemisia feleségül menjen Pierantonio Stiattesi művészhez. A pár Stiattesi szülővárosába, Firenzébe költözött. Itt kapta meg egyik első jelentős megbízását, egy freskóra a Casa Buonarottiban, Michelangelo otthonában, amelyet Michelangelo nagy unokaöccse a festő emlékművévé és múzeumává alakított át.
Az érett korszak
A Firenzében élve Artemisia lett az első nő, akit felvettek a tekintélyes Accademia delle Arti del Disegno (Művészeti és Rajziskolába). Ez lehetővé tette számára, hogy férje engedélye nélkül vásárolja meg művészi kellékeit, és saját szerződéseket kössön. Emellett elnyerte a toszkánai nagyherceg, II. Cosimo de’Medici támogatását is, akitől számos jövedelmező megbízást kapott.
1618-ban Artemisiának és férjének született egy lánya, Prudentia, akit Artemisia elhunyt édesanyjáról neveztek el. Ez idő tájt Artemisia szenvedélyes viszonyt kezdett egy Francesco Maria di Niccolò Maringhi nevű firenzei nemessel. Viszonyukat Artemisia Maringhinek írt levelei dokumentálják, amelyeket Francesco Solinas akadémikus fedezett fel 2011-ben. Rendhagyó módon Artemisia férje tudott a viszonyról, és a felesége szerelmes leveleit arra használta, hogy levelezzen magával Maringhivel. Úgy tűnik, Maringhi részben felelős volt azért, hogy a házaspár anyagilag fizetőképes maradjon, ami Stiattesi rosszul kezelt pénzügyei miatt gyakran gondot jelentett számukra.
A pénzügyi problémák, valamint az Artemisia viszonyáról szóló széles körben elterjedt pletykák nézeteltérést váltottak ki a házaspár között, és 1621-ben Artemisia a férje nélkül tért vissza Rómába. Itt továbbra is Caravaggio újításai hatottak rá, és több követőjével, köztük Simon Vouet festővel dolgozott együtt. Rómában nem volt olyan sikeres, mint remélte, és az évtized vége felé egy kis időt Velencében töltött, feltehetően új megbízások után kutatva.
Késői időszak
A férje nélkül (de lányával együtt) folytatta vándorló életmódját, Gentileschi 1630-ban Nápolyba költözött, ahol több ismert művésszel, például Massimo Stanzione-val dolgozott együtt. 1638-ban Artemisia meghívást kapott I. Károly angol király londoni udvarába, ahol 1626 óta apja volt az udvari festő. Orazio London egyetlen olasz festőjeként szerzett nevet magának, és az egyik első művész volt, aki Caravaggio stílusát Angliában meghonosította. Annak ellenére, hogy több mint 17 éve nem látták egymást, Orazio és Artemisia újraegyesüléséről kevés feljegyzés maradt fenn. Amíg Londonban tartózkodott, Artemisia megfestette néhány leghíresebb művét, köztük az Önarckép mint a festészet allegóriája (1638) címűt. Azt is feltételezik, hogy apjával együtt dolgozott egy allegorikus freskón I. Károly felesége, Henrietta Mária királynő greenwichi rezidenciája számára. Orazio 1639-ben, 75 éves korában halt meg, így lehetséges, hogy Artemisia segítségére szükség volt e jelentős projekt befejezéséhez, különösen mivel Orazio már idős ember lehetett.
Artemisia úgy tűnik, hogy apja halála után még néhány évig Londonban maradt, bár a polgárháború 1642-es kitörésekor már biztosan elhagyta Angliát. Későbbi mozgásáról keveset tudunk, bár a pártfogójával, Don Antonio Ruffóval folytatott levelezése arra utal, hogy visszatért Nápolyba. A kettejük közötti utolsó fennmaradt levél 1650-ben kelt, és arra utal, hogy ekkor még aktívan dolgozott. Halálának időpontja bizonytalan; bizonyos bizonyítékok arra utalnak, hogy 1654-ben még Nápolyban dolgozott, és feltételezik, hogy a várost 1656-ban pusztító pestisben halt meg.
Artemisia Gentileschi öröksége
Artemisia Gentileschi öröksége ellentmondásos és összetett. Bár életében nagy tiszteletnek örvendett és ismert volt, halála után szinte teljesen kimaradt a korszak művészettörténeti beszámolóiból. Ennek részben az az oka, hogy stílusa gyakran hasonlított apjáéhoz, és számos művét tévesen Orazio-nak tulajdonították.
Artemisia munkásságát az 1900-as évek elején fedezték fel újra, és különösen a Caravaggio-kutató Roberto Longhi támogatta. Az életéről és festészetéről szóló tudományos és népszerű beszámolókat azonban eltúlzott és túlságosan szexualizált értelmezések színezték. Ez részben annak a szenzációhajhász regénynek köszönhető, amelyet Longhi felesége, Anna Banti 1947-ben adott ki Artemisiáról.
Az 1970-es és 1980-as években olyan feminista művészettörténészek, mint Mary Garrard és Linda Nochlin elkezdték átértékelni Artemisia Gentileschi ilyen értelmezését, és megváltoztatták a művésznő tudományos és népszerű megítélését, inkább jelentős művészi teljesítményére és a művészettörténet alakulására gyakorolt hatására összpontosítva, mint az életrajzára. Az 1976-os, nagy hatású “Női művészek: 1550-1950” című katalógusban Ann Sutherland Harris művészettörténész azt állította, hogy Artemisia Gentileschi “az első nő volt a nyugati művészet történetében, aki jelentős és tagadhatatlanul fontos hozzájárulást tett korának művészetéhez”.