Várostervező
A vásáron végzett munkája során Burnhamben élénk érdeklődés alakult ki a parkok és a várostervezés iránt. Hitt abban, hogy egy jobb városi környezet pozitív átalakító élményt nyújthat a lakosok számára. Burnham első alkalma arra, hogy elképzeléseit megvalósítsa (korábban Chicagóban már hiába fejtette ki elképzeléseit), 1901-ben adódott, amikor a szenátus parkbizottságának, más néven a McMillan-bizottságnak (a michigani James McMillan amerikai szenátor után, aki a szenátus Columbia körzetével foglalkozó bizottságának elnöke volt) de facto elnöke lett. Burnham meghívta barátját, McKimet és ifjabb Frederick Law Olmstedet (a híres tájépítész fiát, akivel Burnham együtt dolgozott a vásáron), hogy csatlakozzanak hozzá Pierre-Charles L’Enfant eredeti, 1791-es tervének újragondolásához és kibővítéséhez: ők vállalták a tényleges munka nagy részét. Burnham vezetésével és a párizsi és különösen a római példák alapján a csapat egy nagyszabású, rendezett nemzeti fővárost képzelt el, amely tükrözi Amerika mint feltörekvő világhatalom státuszát. A fővárosra vonatkozó tervük átfogó parkrendszert tartalmazott, és újradefiniálta a National Mallt és környékét. Burnham továbbá a Union Stationt, a vasútállomást a város monumentális magjához vezető hivatalos nyilvános kapuként és a városterv szerves részeként képzelte el. A McMillan-terv közzétételekor széles körű figyelmet és jóváhagyást kapott.
Library of Congress, Washington, D.C. (reproduction no. LC-DIG-det-4a20012)
Library of Congress, Washington, D.C. (neg. no. LC-USZ62-92471)
Fueled by the Progressive era’s interest in municipal improvement, other cities requested Burnham’s planning services. In 1902–03 Burnham, with architects Arnold W. Brunner and John M. Carrère, prepared for the city of Cleveland a “Group Plan” for a new downtown civic centre of Beaux Arts buildings formally arranged around a rectangular park. 1905-ben, a vezető magánemberek védnöksége alatt, akik a San Francisco javításáért és díszítéséért egyesületként szerveződtek, Burnham egy sokkal átfogóbb tervet dolgozott ki San Francisco számára. Az 1906-os földrengést követően azonban ez a terv nem valósult meg. Eközben Burnham építészirodája tovább virágzott. Várostervezőként olyan híres lett, hogy amikor a Fülöp-szigeteket a spanyol-amerikai háború után átengedték az Egyesült Államoknak, Burnhamet a szövetségi kormány felkérte, hogy készítsen “Szépítési tervet” Manila számára, és tervezzen egy teljesen új nyári fővárost, Baguiót a Luzon-fennsíkon. Válaszul Manila régi, fallal körülvett spanyol városának megőrzését javasolta, és mindkét városban felhasználta az ismert City Beautiful elemeket: a parkok rendszerét, a közlekedés hatékonyságát szolgáló átlós útvonalak hálózatát és a közösség szíveként formálisan elrendezett polgári központ komplexumát.
Burnham tehát egy életre szóló tapasztalatot vitt bele főművébe, az 1909-es Chicago-tervbe, amelyet fiatal munkatársával, Edward Bennett-tel közösen írt. A könyvet a Chicagói Kereskedelmi Klub – egy polgári gondolkodású üzleti vezetőkből álló magáncsoport, amely Burnhammel szorosan együttműködve dolgozott a jelentésen – adta ki és írta a számára, és a várostervezés történetében mérföldkőnek számít. A várost a maga kontextusában ismerte fel, nem mint épületek elszigetelt gyűjteményét, hanem mint szerves egészet, amely összekapcsolódik a régiójával és kapcsolódik hozzá. Egy 60 mérföldes sugarú körre terjedt ki, amely három államot és a Michigan-tavat foglalta magába. A látomásos, ugyanakkor részletes terv bátran szembesült a modern ipari város összetettségével, és azt állította, hogy olyan megoldásokat lehet találni, amelyek javítják az infrastruktúrát, enyhítik a forgalmi torlódásokat, szabad területeket biztosítanak, és tartósan és jelentőségteljesen javítják a fizikai környezetet a lakosok számára. A tópart közterületként való fenntartása Burnham egyik fő gondja és a terv egyik legjelentősebb eredménye volt.
Burnham és a Kereskedelmi Klub tagjai felismerték a marketing fontosságát, hogy támogatást szerezzenek elképzeléseiknek. Ennek érdekében a Chicago-tervet szépen nyomtatták, és fényképekkel, valamint részletes térképekkel és grafikonokkal átszőtt, szuggesztív rajzokat tartalmazott arról, hogyan nézhetne ki Chicago. A tervet 1909. július 4-én hozták nyilvánosságra. Az elkészítése során konzultáltak a polgári, kulturális és oktatási vezetőkkel, és a tervhez készített rajzokból vándorkiállítást készítettek, amelyet az Egyesült Államokban és külföldön egyaránt kiállítottak. A Chicago-terv európai előzményekre támaszkodik, különösen Haussmann báró széles, átlós utcákkal rendelkező Párizsára, valamint az egyensúly, a tengelyesség és a szimmetria Beaux Arts-i koncepcióira. Bár a Chicago-terv kezdetben nagy elismerést kapott, nem vette figyelembe az autó hatalmas hatását. Egyes kritikusok már akkoriban is megjegyezték, hogy a terv figyelmen kívül hagyta a lakhatást és más sürgető városi szociális kérdéseket. Burnham nem publikált tervtervezete azonban figyelemre méltó szociális programot tartalmaz. Mások azóta azzal érvelnek, hogy Burnham terve elitista szemléletet képvisel, és a társadalmi ellenőrzésre és rendre helyezi a hangsúlyt; e kritikusok szerint túl átfogó ahhoz, hogy teljes mértékben megvalósítható legyen, és túl monumentális ahhoz, hogy humánus legyen. Mindazonáltal a Chicago-terv chicagóiak és mások generációit inspirálta arra, hogy egy szép és hatékony város ideáljáért dolgozzanak.
© Chicago Architecture Foundation (A Britannica Publishing Partner)See all videos for this article
Burnham nem látta megvalósulni Chicago tervének egyetlen aspektusát sem. Már cukorbetegséggel diagnosztizálták, 1912. június 1-jén, egy külföldi útja során ételmérgezésben halt meg, és a chicagói Graceland temetőben van eltemetve.