Négy humorális faktorról mutatták ki, hogy fontos szerepet játszik az aldoszteronszekréció szabályozásában. Ezek az ACTH, a kálium, a nátrium és az angiotenzin II. Úgy tűnik, hogy az ACTH kevés vagy semmilyen szerepet nem játszik a mellékvese zona glomerulosa sejtjeinek fenntartásában specifikus ingerekre adott válaszként. Bizonyíték van azonban arra, hogy az ACTH fiziológiás szintjei szabályozzák a plazma aldoszteron percenkénti ingadozását. Emberben és kísérleti állatokban a káliumegyensúly megváltozása, valamint a szérum káliumszintjének akut emelkedése serkentheti az aldoszterontermelést. A káliumion jelentőségét az aldoszteronszekréció szabályozásában teljes mértékben fel lehet ismerni annak kimutatásával, hogy az aldoszteronválaszok más ingerekre káliumhiány jelenlétében szubnormálisak. Az étrendi nátrium változásai megváltoztathatják az aldoszteronválaszt számos akut ingerre. A nátriumhiány fokozza az ACTH-infúzióra, a káliumterhelésre és az angiotenzin II beadására adott aldoszteronválaszt. A kortikoszteron fokozott átalakulása aldoszteronná (a nátriumhiány miatt) az aldoszteron bioszintézis egy korábbi lépcsőfokán ható akut ingerrel párosulva valószínűleg megmagyarázza az étrendi nátriumkorlátozás érzékenyítő hatását. Az utóbbi években közvetett bizonyítékok merültek fel arra vonatkozóan, hogy az angiotenzin II COOH-terminális heptapeptid fragmentuma közvetítheti a renin-angiotenzin rendszer aldoszteron-stimuláló hatását. A bizonyítékok in vivo és in vitro vizsgálatokból származnak, amelyek azt mutatják, hogy az angiotenzin II és a heptapeptid egyformán jól serkenti az aldoszterontermelést, és hogy a mellékvese zona glomerulosa sejtjeihez való relatív kötődési potenciájuk azonos. Ezenkívül a heptapeptid-antagonisták hatásos és specifikus gátlói az angiotenzin II által indukált aldoszteron-bioszintézisnek. Az adatok azonban nem zárják ki annak lehetőségét, hogy az angiotenzin II a heptapeptiddé történő előzetes átalakulás nélkül is serkentheti az aldoszterontermelést.