Mindannyiunknak szüksége van arra, hogy szeretve érezzük magunkat. Ez majdnem olyan fontos, mint az evés vagy az alvás: valóban alapvető szükséglet.
Amikor azt érzed, hogy senki sem szeret igazán, hogy nem számítasz senkinek, az olyan, mintha megfosztottak volna az élethez szükséges tápláléktól. Míg a fizikai túlélés az élelemtől és az alvástól függ, addig az érzelmi túlélés a szeretettől.
Az érzés, hogy senki sem szeret igazán, különböző helyekről jöhet. Elvileg minden ember érezhet így. Senki sem szeret minket tökéletesen. Még a legmélyebb és legőszintébb szeretet is, mint az anyai szeretet, tökéletlen és hiányos.
“És te elfogadnád szíved évszakait, ahogyan mindig is elfogadtad a meződ felett elvonuló évszakokat.”
-Khalil Gibran-
Ha túlságosan idealizálod a szerelmet, arra a következtetésre juthatsz, hogy senki sem szeret igazán, mert nem hajlandó az életét adni érted. Vagy mert végül cserbenhagynak, és nincsenek ott, amikor szükséged van rájuk.
Azok, akik érzelmi hiányból szeretnek, több szeretetet követelnek, mint amennyit az emberek adni tudnak. És mivel az elvárásaik nagyon magasak, és nem teljesülnek, a végén állandóan csalódhatnak.
Elképzelhető, hogy vannak olyan időszakok, amikor úgy érzed, hogy senki sem szeret igazán, mert egyszerűen nem tudsz valódi szeretetkapcsolatot kialakítani másokkal.
Elképzelhető, hogy a saját bőröd alá bújtál, és elszigetelted magad. Talán nem tudod, hogyan kell szeretetteljes kapcsolatokat építeni és fenntartani. Ilyenkor csapdában érzed magad a magányban, ami fáj.
Senki sem szeret igazán? Magadat is beleértve?
Sokszor, amikor úgy érzed, hogy senki sem szeret téged, ez a “senki” téged is magába foglal. Viszonylag könnyen rájöhet valaki, hogy alacsony az önbecsülése. Az is könnyű, hogy azt mondja: “Na, most már csak arról van szó, hogy jobban szeressem magam”. A nehéz dolog az, hogy ezt a gondolatot valósággá tegyük.”
Nem arról van szó, hogy nem akarod szeretni magad, csak nem találod a módját, hogy ezt megtedd. Ha nem becsülöd magad, akkor ez nem a semmiből jött. Gyakran egész ellenséges, olykor elhagyott vagy erőszakos agresszióval teli előzmények állnak mögötte.
Az önszeretet hiányának egyik legvalószínűbb oka, hogy gyermekkorunkban a szüleink hamis, gyakran ártatlanul álcázott érveket adtak arra, hogy miért ne kérjünk vagy miért nincs szükségünk szeretetre. Így vagy úgy, de mások azt a gondolatot adták nekünk, hogy nem érdemeljük meg. Hogy nem vagyunk eléggé méltóak a szeretetre.
Hittünk ezeknek az érveknek, mert bizonyára olyan emberek voltak azok, akik ezt elhitették velünk, akiket szerettünk, sőt csodáltunk. Lehetséges, hogy úgy kezdtük az életünket, hogy nem szerettek minket. Egy “miért?” kérdést cipelve a vállunkon, amire nem volt válasz.
És talán megtanultuk, hogy ne szeressük magunkat csak azért, hogy örömet szerezzünk egy apának, egy anyának vagy egy másik szeretett személynek, aki ezt várta el tőlünk, mert félrevezetett.
Segítünk-e másoknak, hogy szeressenek minket?
Néha az érzelmi nélkülözés állapotában élünk. Más szóval a szeretet hiányában. Akár arra a következtetésre is juthatunk, hogy nem akarunk így élni.
Az állapotból azonban nem könnyű kijutni. Ezen a ponton érdemes feltenni a kérdést: segítünk-e másoknak, hogy szeressenek minket?
Noha az érzés, hogy senki sem szeret igazán, nagyon mély, a kiút talán nincs is olyan messze. Néha csak arról van szó, hogy megbocsátunk azoknak, akik a saját érzelmi korlátaik miatt nem szerettek minket. Elismerni, hogy az ellenségeskedésének sokkal inkább saját magához volt köze, mint hozzánk.
Ez azt is magában foglalja, hogy megbocsátunk magunknak, hiszen valójában semmi olyat nem tettünk – vagy nem hagytunk abba -, ami miatt megérdemeltük volna ezt a közömbösséget. Értsük meg, hogy nincs semmi bajunk, és minden bűntudatunk alaptalan.
A kiút…
Nagyon fontos, hogy megkérdezzük magunktól, tudjuk-e, hogyan kell szeretni másokat.
Néha kétségbeesetten szeretetre szorulónak mutatjuk magunkat, és ez megijeszthet vagy eltaszíthat másokat. Ez valójában annak a beismerése, hogy nem szeretjük magunkat, és hogy szükségünk van arra a másik emberre ahhoz, hogy értékesnek érezzük magunkat. Ha eljutunk idáig, akkor az történik, hogy senki sem akar ilyen felelősséget.”
Ez is lehet, hogy nem fejlesztettünk ki elég szociális készséget. Mindig megtanulhatjuk, hogyan viszonyuljunk másokhoz gördülékenyebben és spontánabb módon. Ezt megtanulhatjuk, alkalmazhatjuk és gyakorolhatjuk. Működik.
Ez az első lépés, hogy áttörjük a minket másoktól elválasztó gátat. Aztán, miután megnyitottuk a zsilipeket, talán megtanulunk továbblépni a kölcsönös szeretet rendkívüli kalandjában.