Mivel a tetoválással kapcsolatos kulturális nézetek árnyaltabbá válnak, egyre több zsidó ember dönt úgy, hogy maradandó művészettel díszíti a testét. Egyesek számára a tetoválás egy szerettük elhunytának tiszteletére, jelez valamit önmagukról és érdeklődési körükről, vagy visszaköveteli a tetováló testét egy trauma vagy műtét után. Ez az új generáció bizonyos mértékig elfogadta a tetoválásokat, de ez a kulturális változás nem mentes a buktatóktól.
Tess S. elmeséli, hogy apjuk mennyire megijedt, amikor 18 évesen tetoválást akartak, amely édesanyjuk születési és halálozási dátumát jelezte: “Amikor elmondtam apámnak, hogy szeretném feltüntetni a születési és halálozási dátumát, olyan ideges lett, amilyet még soha nem láttam. Számok? A karomon? Biztosítottam arról, hogy a karom felső részének belső felén lesznek, közel a szívemhez, és hogy vízszintesen átlósan haladnak majd, nem pedig hosszában lefelé. Kicsit megnyugodott. Nem gondoltam bele, hogyan hangzana, ha egy zsidó ember azt kérné, hogy a karjára tintázzanak egy számsorral.” Tess apja is visszautasította a felvetést, hogy esetleg tetoválást szeretne a veszteség jeleként, mondván, hogy “nem akarta kockáztatni, hogy nem mellé temetik. Emellett nehezen tudna olyan mintát kitalálni, amit örökre szeretne.”
A mítosz, miszerint egy tetovált személyt nem lehet zsidó temetőben eltemetni, elterjedt, bár Tess szerint ez “nem egyeztethető össze a zsidó ethoszról alkotott felfogásommal”. Tess írja: “Úgy élni az életed, hogy folyamatosan arra készülsz, mi fog veled történni a halálod után, számomra hihetetlenül keresztény koncepciónak tűnik – a kereszténységben minden cselekedeted hozzájárul ahhoz, hogy elkerülhetetlenül a paradicsomban vagy a büntetésben fogod-e tölteni a túlvilági életedet. De az én értelmezésem szerint a judaizmusban az élet az élőkért van. A világ megjavításán dolgozunk most, nem azért, hogy a halálban jutalmat kapjunk érte, hanem azért, mert ez jobbá teszi az emberek életét most. Miért kellene tehát a halál utáni megtorlástól való félelem miatt viselkednünk?”
Alma R. hasonlóan vélekedik, és azt állítja, hogy bár “egyes temetők szigorúbbak lesznek ezzel kapcsolatban, tapasztalatom szerint ez valójában nem annyira elterjedt a gyakorlatban, mint azt a legtöbb ember gondolja”. A 14 tetoválással rendelkező reform szefárd zsidó megérti, hogy “néhány zsidó ember miért érzi magát kényelmetlenül a tetoválás miatt”, de végső soron úgy véli, hogy a tetoválás és a judaizmus nem mindig összeegyeztethetetlen. “Azt hiszem, ez végső soron arra fut ki, hogy ‘két zsidó, három vélemény'” – mondja Alma. “Amíg a tetoválás nem gyűlöletes, nem hiszem, hogy egy vagy több tetoválás bárkit is rossz zsidóvá tesz.”
Az LMBTQ közösség jól ismert arról, hogy felvállalja az ellenkultúra esztétikáját, részben a társadalmi normák ellenében, részben pedig azért, hogy azonosítsák egymást, így érthető, hogy az LMBTQ zsidók nagyvonalúbb álláspontot képviselnek a tetoválással kapcsolatban. A zsidó közösség egésze azonban visszautasíthatja ezeket a döntéseket, ahogy azt Alma és Britt K. tapasztalatai is bizonyítják.
Britt írja: “A szüleimtől és a nagymamámtól is kaptam visszautasítást a tetoválásaimmal kapcsolatban, és valószínű, hogy ennek egy része a konzervatív judaizmusban való részvételükhöz kapcsolódik, de úgy vélem, hogy a legtöbbje általában a konzervativizmushoz kapcsolódik. Két nagyon szerény zsidó családból származom, Philadelphia mellett. Beágyazódtak bizonyos értékekbe, hogy mi a “szalonképes” vagy “tiszteletreméltó”, így a tetoválásaim csak egy olyan részem – a queernessemmel, a stílusommal, a piercingjeimmel együtt -, amit ők nem akarnak megérteni.”
Alternatívaként Tess egyáltalán nem kapott visszautasítást, írja: “A közösségemet de facto és eleve nem különösebben érdekli, hogy valakinek van-e tetoválása vagy sem. Tanulmányozzuk a Talmudot, és megvitatjuk a szabályokat és előírásokat, amelyeket gyakran elavultnak és korszerűtlennek titulálnak, de a gyakorlatunk jelentős eleme a régi törvények modern élethez való igazítása.”
A beszélgetések során örömmel tudtam meg, hogy Almának és Brittnek is olyan növényeket ábrázoló tetoválása van, amelyek messze vannak a hagyományos rózsáktól vagy gyógynövénykötegektől. Alma külső alkarján egy “csokor virágot visel, amelyek történetesen mind mérgezőek”, annak jelképeként, hogy “szépnek és gyengédnek kell lenned, de mégis meg kell védened magad.”
Britt legnagyobb tetoválását “egy barátja készítette, amikor még tanonc volt, és ez egyfajta szürrealista elrendezése a húsevő növényeknek, amely egy arcot formáz a levelekkel és indákkal. Mindig is kötődtem a Vénusz légycsapdákhoz és a kancsónövényekhez, mert ellentmondani látszanak annak, amit mindannyian tudunk a növényekről – hogy mozdulatlanok, passzívak, mások prédái -, és ezt az erőt különlegesnek érzem. Nagyon félénk és kedves voltam, úgy nőttem fel, hogy mindent megtettem, hogy másoknak megfeleljek, és mindig éreztem magamban valami húsevő növényt, mintha lenne bennem szenvedély, irányultság és önbizalom, amit mások nem vártak tőlem, vagy remélték, hogy nem látják.”
Noha Alma, Tess és Britt az LMBTQ zsidók nagyon kis mintáját képviselik, megdöbbentett, hogy az ő tapasztalataik és gondolataik milyen szorosan tükrözik az enyémet, és hogy a válaszaik a tetoválásról alkotott zsidó vélemény szélesebb körű változását jelzik. A testünk díszítéséről Britt így ír: “A zsidóságban hiszek abban, hogy jöhetek olyannak, amilyen vagyok, és hogy meg kell ünnepelnünk a testünket; az enyémet tetoválással ünneplem. Ezek egy módja annak, hogy kifejezzem magam, hogy mások bepillantást nyerjenek abba, hogy ki vagyok, mielőtt még megszólítanának. Legközelebb a nagymamáim héber nevét akarom a karomra tetováltatni, így a tetoválásaim és a vallásom közvetlenül kapcsolódnak egymáshoz.”
A tetoválásnak ez az önmegtisztelő használata öngondoskodásként és önszeretetként működik, ami az LMBTQ zsidók számára létfontosságú gyakorlat, és úgy tűnik, hogy a zsidó közösség egy részén belül a tetoválással kapcsolatos szégyenkezés kultúrája talán árnyaltabb, együttérzőbb irányba halad.”