A navigációs kérdésekben betöltött szerepe miatt nem lehet eléggé hangsúlyozni az idő fontosságát a 17. századi tengerészek számára. Sajnos, a tengeren való tartózkodásuk alatt ezt a rendkívül fontos kérdést a legjobb esetben is csak gyengén tudták kezelni.
Ez csak logikus volt tehát, hogy a Brit Birodalom jónak látta egy verseny megrendezését, amelynek keretében hatalmas díjat adományoztak annak az első órakészítőnek, aki képes leszállítani egy olyan időmérőt, amely képes működni a nyílt óceánon. Akárhogy is próbálkoztak, az óragyártás legnagyobb nevei évtizedeken át szánalmasan elbuktak ezen a kihíváson. A “hosszúsági problémát” megoldhatatlannak tartották.
Akkor a semmiből előbukkant egy árnyékfás szerelő, aki egy olyan tengeri időmérő prototípussal állt elő, amely megtizedelte a hosszúsági biztosok előtt bemutatott összes eddigi példát. John Harrisonnak hívták.
Az 1728 és 1735 között épített, autodidakta asztalos és órásmester forradalmi H1 prototípusát fából készült órák sorozatán alapuló, a gravitáció helyett az ellensúlyozott rugóktól függő órákat fejlesztette ki. A készüléket 1736-ban kipróbálták a tengeren, és a teszt során elég jól teljesített ahhoz, hogy Harrison a Hosszúsági Tanácstól ösztöndíjat kapjon a következő prototípusán, a H2-n való munkához. Egy harmadik prototípus következett, mielőtt Harrison teljesen elhagyta az óraszerkezetet a későbbi H4 és H5 modellekben látható “tengeri óra” kialakítás javára.
Ez öt időmérő megépítése összesen 46 évet vett igénybe Harrison életéből. Bár alkotásai a legmerészebb álmokat is felülmúlóan precízek voltak (tekintve, hogy magát a feladatot is lehetetlennek tartották, mielőtt ő a színre lépett), a fent említett díj elnyerése sokkal leküzdhetetlenebb feladatnak bizonyult, mint az órák megépítése.
Mivel Harrison nem volt tagja az ultra-exkluzív Worshipful Company of Clockmakersnek, az órái többször is átmentek a Board of Longitude által felvázolt teszteken, csakhogy az egyének személyes anekdotákkal érvénytelenítették az eredményeit. Harrisont gyakorlatilag kizárták a működő H4 és H5 megtervezéséért járó jutalomból, még akkor is, amikor a technológiát átadták más óragyártóknak.
Elvégül parlamenti törvényre és III. György király személyes beavatkozással való fenyegetésére volt szükség ahhoz, hogy a Hosszúsági Tanács bármit is átutaljon Harrisonnak eredményeiért. Mindennek ellenére a teljes pénzdíjat soha nem osztották ki senkinek, beleértve Harrisont is.
Harrison 1776-ban bekövetkezett halálakor James Cook éppen akkor tért vissza a földkerekség körbehajózásából, amikor a Harrison által kifejlesztett technológiát használta. Nem világos, hogy az órásmester halála előtt tisztában volt-e a diadalban játszott szerepével.
Harrison eredeti H1-H4 prototípusai a greenwichi Királyi Obszervatórium Flamsteed House-ában vannak kiállítva, ahol dicsérik, hogy világszerte forradalmasították a tengerészetet. Az első három még 250 évvel a megalkotásuk után is ott ketyeg a nagyközönség előtt. Egyedül a H4-et tartják leállított állapotban, mivel csak ez igényel olajat a fogaskerekek kenéséhez, ami azt jelenti, hogy a finom fogaskerekek idővel tönkremennének, ha tovább működne.