A Titicaca-tónál egy ősi nép, az Uros, a tó körül úszó, élő nádból készült szigeteken él. Az Uros népe több száz éve él a tavon – akkor kényszerültek az úszó szigeteken letelepedni, amikor az inkák terjeszkedtek a földjükre. Az Andok árnyékában, a világ legmagasabban fekvő hajózható taván halászatból és a nádból készült kézműves termékek turistáknak való eladásából élnek.
A tó partján bőségesen megtalálható totora nádból készítik otthonaikat, bútoraikat, hajóikat és a szigeteket, amelyeken élnek. A kenukhoz hasonló formájú, de orrában állatfejjel ellátott csónakjaikat halászatra használják, és arra, hogy a látogatókat kivigyék a szigetekre, amelyek általában a tó fenekén vannak kikötve, de szükség esetén áthelyezhetők. Mivel a négy-nyolc láb vastagságú szigetek aljáról a nád bomlik le, a lakóknak többet kell hozzáadniuk a felszínhez, amely puha és helyenként szivacsos.
Minden szigeten egyszerű, nádból épült házak találhatók, a legnagyobb szigeten pedig őrtorony áll: eredetileg a szigetek mozgékonyságát védelmi mechanizmusként használták. Még apró melléképület-szigeteket is létrehoztak, és a melléképület-szigetek földi gyökerei segítenek felszívni a hulladékot. De a hagyományos életmód ellenére az urosiak nem ellenzik a modern kényelmet. Egyes családok motorcsónakkal vagy napelemekkel rendelkeznek, a főszigeten pedig egy rádióállomás működik, amely naponta több órán át zenét játszik. A szigetek a tó mindkét partjáról megközelíthetők, bár a perui Puno talán a legkönnyebb megközelítési pont. A részletekről érdeklődjön a helyi utazási irodáknál.