Bevezetés az irodalomba

Az új kritika az irodalomelmélet formalista mozgalma volt, amely a 20. század középső évtizedeiben uralta az amerikai irodalomkritikát. A szoros olvasásra helyezte a hangsúlyt, különösen a költészet esetében, hogy felfedezze, hogyan működik egy irodalmi mű önálló, önreferenciális esztétikai tárgyként. A mozgalom John Crowe Ransom 1941-ben megjelent The New Criticism című könyvéről kapta a nevét. Ugyancsak nagy hatást gyakoroltak T. S. Eliot kritikai esszéi, például a “Tradíció és az egyéni tehetség” és a “Hamlet és problémái”, amelyekben Eliot kidolgozta az “objektív korrelátum” fogalmát. Eliot értékelő ítéletei, mint például Milton és Shelley elítélése, az úgynevezett metafizikus költők iránti vonzódása és ragaszkodása ahhoz, hogy a költészetnek személytelennek kell lennie, nagyban befolyásolták az új kritikai kánon kialakulását.

Az újkriticizmus az észak-amerikai régebbi filológiai és irodalomtörténeti iskolákra adott reakcióként alakult ki, amelyek a XIX. századi német tudományosság hatására az egyes szavak történetére és jelentésére, valamint az idegen és régi nyelvekkel, az összehasonlító forrásokkal és a szerzők életrajzi körülményeivel való kapcsolatukra összpontosítottak. Úgy vélték, hogy ezek a megközelítések hajlamosak elterelni a figyelmet a vers szövegéről és jelentéséről, és teljesen elhanyagolják annak esztétikai minőségét a külső tényezőkkel kapcsolatos tanítás javára. Másrészt az irodalomértékelő iskolát, amely a szöveg “szépségeinek” és erkölcsileg felemelő tulajdonságainak kiemelésére szorítkozott, az új kritikusok túlságosan szubjektívnek és érzelminek minősítették. Ezt a romantika egyik változataként elítélve újabb, szisztematikus és objektív módszerre törekedtek.

Az új kritikusok úgy vélték, hogy a szöveg szerkezete és jelentése szorosan összefügg, és nem szabad külön-külön elemezni őket. Annak érdekében, hogy az irodalomtudomány középpontjába ismét a szövegek elemzése kerüljön, arra törekedtek, hogy az olvasói reakciót, a szerző szándékát, a történelmi és kulturális kontextust, valamint a moralista elfogultságot kizárják az elemzésből.

Az amerikai középiskolákban és főiskolákon az Új Kritika fénykora az 1950 és a hetvenes évek közepe közötti hidegháborús évtizedekre esett, kétségtelenül azért, mert viszonylag egyszerű és politikailag ellentmondásmentes megközelítést kínált az irodalomtanításhoz. Brooks és Warren Understanding Poetry és Understanding Fiction című könyvei egyaránt alapművekké váltak ebben a korszakban.

A prózai vagy költői szövegek újkritikai stílusban történő tanulmányozása magának a szövegnek a gondos és alapos vizsgálatát igényelte. Az olyan formai elemeket, mint a rím, a versmérték, a helyszín, a jellemzés és a cselekmény, a szöveg témájának azonosítására használták. A téma mellett az újkritikusok a paradoxont, a kétértelműséget,az iróniát és a feszültséget is keresték, hogy segítsenek a szöveg egyetlen legjobb és legegységesebb értelmezésének megállapításában.

Bár az Új Kritika ma már nem meghatározó elméleti modell az amerikai egyetemeken, egyes módszerei (például a szoros olvasás) még mindig az irodalomkritika alapvető eszközei, amelyek számos későbbi irodalomelméleti megközelítést megalapoztak, köztük a posztstrukturalizmust, a dekonstrukcióelméletet és az olvasó-válasz elméletet.