BIMETALLIZMUS. 1791-ben a világ vezető nemzeteinek többsége bimetallizmusban élt, amelyben az arany és az ezüst egyaránt a pénzverés alapjául szolgált (úgynevezett “specie”). Alexander Hamilton és Thomas Jefferson ajánlásait követve az amerikai kongresszus elfogadta az 1792-es pénzverési törvényt, amelyben az új nemzet pénzszabványává vált a 247,50 szemű, 100 százalékos finomságú arany sas (10 dollár), a 371,25 szemű ezüstdollár és az arányos súlyú ezüstérmék, köztük a féldollárok, negyeddollárok és tízcentesek.
Az amerikai ezüstdollár névértéken (“par”) volt forgalomban Latin-Amerikában, annak ellenére, hogy súlya kisebb volt, mint a latin-amerikai dolláré. Következésképpen a legtöbb érmét, amelyet vertek, exportálták, és nem keringtek jelentős mértékben az országon belül. Jefferson elnök 1806-ban felfüggesztette az ezüstdollárok verését.
Az ezüst és az arany pénzverési aránya (15:1) alulértékelte az aranyat. Az arany tulajdonosa eladhatta azt a pénzverdének a kormány által meghatározott 19,40 dolláros unciánkénti áron, de a piacon, ahol az árakat a kereslet és a kínálat határozta meg, ugyanez a tulajdonos közel 20 dollárt kaphatott unciánként. Egy ilyen kettős rendszerben az alulértékelt fém hajlamos megszűnni a forgalomban, amint a pénzverde és a piaci arányok közötti különbség elég nagy lesz ahhoz, hogy a tranzakciós költségek kifizetése után nyereséget termeljen – ez a közgazdászok által “Gresham törvénye” néven ismert jelenség (“a jó pénz kiszorítja a rosszat”). A napóleoni háborúkig az arany és az ezüst ára közötti különbség még mindig nem nőtt eléggé ahhoz, hogy sokakat arra késztessen, hogy kihasználják az árkülönbséget (ez az “arbitrázs” néven ismert folyamat). De 1821-ben Anglia bevezette az aranystandardot, ami megnövelte az arany iránti keresletet, és az arany árát a Gresham-törvény beindításához szükséges szint fölé emelte. Az arany szinte teljesen eltűnt a forgalomból.
Az 1820-as évek elejére számos javaslat született az arany leértékelésére, de a fém szűkössége a leértékelés ellen szólt. Miután azonban az Appalache-hegységben aranyat fedeztek fel, a kongresszus 1834-ben 232 szemére csökkentette a sas aranytartalmát. Három évvel később a súlyt 232,2 szemre emelték, így a pénzverde ezüst és arany aránya 15,988:1 volt. Az aranyat a pénzverdében túlértékelték, de csak 1844-ben tűnt el az összes ezüstérme a forgalomból. Hogy visszahozza az ezüstöt a mindennapi tranzakciókhoz, a Kongresszus 1853-ban a féldollárt 206,25 szemről, 90 százalékos finomságúról 192 szemre csökkentette, és a többi érmét is arányosan csökkentette.
A polgárháborús infláció minden érmét kivont a forgalomból. Az ország 1861-től 1879-ig beválthatatlan papíralapú szabványon volt. Tekintettel arra, hogy az ezüstdollár harminc éve nem volt forgalomban, átírták a pénzverési törvényeket: az 1873. februári törvény eltörölte az ezüstdollárt, és az aranydollárt tette pénzszabállyá, ami a valutát inflálni akaró agrárcsoportok és bányászok tiltakozásának üvöltését váltotta ki. Ők ezt a “73-as bűntényként” emlegették.”
Az 1870-es évek elején egy sor esemény csökkentette az ezüst iránti keresletet. Németország 1871-1873-ban áttért az aranystandardra, és demonetizálta az ezüstöt; több latin-amerikai ország megszüntette az ezüstpénzgyártást; Skandináviában bevezették az aranystandardot; Oroszország pedig 1876-ban felfüggesztette az ezüstpénzkibocsátást. Eközben a nevadai ezüst új felfedezései a Comstock Lode folyamatos termelékenységével együtt mintegy 20 százalékkal növelték az amerikai ezüsttermelést.
Az ezüst ára meredeken esett, és a világszerte tapasztalható fokozatos deflációval együtt sok amerikai a csökkenő árszintet a hitelezők összeesküvésének vagy összeesküvésének tekintette a defláció fenntartása érdekében. Az “ezüstpártiak” (akik kezdtek beleolvadni az újonnan alakuló Populista Pártba) “16:1 arányú szabad és korlátlan ezüstért” kiáltottak. Az ezüstérdekek nyomására 1878-ban elfogadták a Bland-Allison-törvényt, amely előírta az amerikai kincstár számára, hogy havonta 2,5 millió dollár értékben vásároljon ezüstöt, hogy azt 412,5 uncia, 90 százalékos finomságú ezüstdollárra verjék. A bökkenő az volt, hogy a kincstárnak piaci árat kellett fizetnie, nem pedig “16 az 1-hez”. Így a várt infláció, amely az ezüstösök programjának betartása esetén következett volna be, nem következett be.
Az ezüstös erők könyörtelenül erőltették programjukat. 1890 júniusában a Kongresszus elfogadta a Sherman-féle ezüstvásárlási törvényt, amely előírta havi 4,5 millió uncia ezüst felvásárlását a piaci árnál valamivel magasabb, körülbelül 16,5:1 arányú áron. Ennek katasztrofális hatása volt, hogy az arany rohamos ütemben kiáramlott az országból. Mire Grover Clevelandet 1892-ben újraválasztották elnökké, a nemzet a csőd szélén tántorgott. A kongresszus 1893 novemberében hatályon kívül helyezte a törvényt, de nem időben ahhoz, hogy megállítsa az 1893-as pánikot. Ami még rosszabb volt, hogy a kormány páncéltermeinek aranytartaléka tovább apadt: 1892-ben a kormány 84 millió dollárnyi arannyal rendelkezett, de 1894-re a tartalékok 69 millió dollárra csökkentek, és tovább csökkentek. Végül Cleveland J. P. Morgan bankárral együttműködve hatalmas szindikátust szervezett, hogy az amerikai kormánynak összesen több mint 65 millió dollár értékben aranyat kölcsönözzön, ami stabilizálta a piacokat. 1896-ban a bimetallizmus kérdése politikailag azzal ért véget, hogy a republikánus William McKinley, aki az aranystandardot támogatta, megválasztotta a demokrata ezüstpárti William Jennings Bryant, aki híres aranykeresztes beszédével nyerte el a jelöltséget.
A nagy gazdasági világválság újabb felhívásokat hozott, hogy az ezüstöt ismét vegyék be a monetáris rendszerbe. 1933. április 5-én Franklin D. Roosevelt elnök felfüggesztette az aranystandardot. A mezőgazdasági kiigazítási törvény Thomas-kiegészítése (1933. május) felhatalmazta az elnököt, hogy az aranydollárt 50 százalékig leértékelje, legfeljebb 200 millió dollárnyi ezüstöt fogadjon el unciánként 50 centért a háborús adósságok kifizetéseként, és visszaállítsa a bimetallizmust. Az 1934. januári aranytartalékról szóló törvénnyel az aranydollár súlyát 23,22 szemről 13,71 szemre csökkentették, így az arany unciánként 20,67 dollár helyett 35 dollárt ért. A kormány a depresszió alatt több hazai bányászott ezüstöt is vásárolt.
A hatvanas években az Egyesült Államok a fémszabvány szimbolikáján kívül mindenről lemondott. Az 1965-ös és 1968-as törvényekben a Kongresszus megszüntette a Federal Reserve bankbetétekre és a Federal Reserve bankjegyekre vonatkozó aranytartalék-követelményt. A kormány 1965-ben felhagyott a standard ezüstérmék veretésével, 1971-ben pedig ideiglenesen felfüggesztette a dollár aranyra való átváltásának jogát. 1972-ben a dollárt leértékelték, ami az arany unciánkénti árát 38 dollárra emelte; egy évvel később a dollárt ismét leértékelték, ami az árat 42 dollárra kényszerítette. A kormány számára reménytelen volt megpróbálni a dollár árát az aranyhoz kötni, vagy fordítva, és hamarosan a dollár (mint minden valuta) “lebegett” az arany és minden más valuta értékével szemben. Az 1970-es évek közepének olajválsága idején az arany piaci ára akár 900 dollárra is felszökött unciánként, bár amint az olajárak stabilizálódtak, az arany ára visszaesett 300 dollár körüli szintre, ahol (néhány kivételtől eltekintve) azóta is tart.
BIBLIOGRÁFIA
Friedman, Milton. “Bimetallism Revisited”. Journal of Economic Perspectives 4 (1990): 95-104.
Friedman, Milton és Anna J. Schwartz. Az Egyesült Államok monetáris története, 1867-1960. Princeton, N.J.: Princeton, N.J: Princeton University Press, 1967.
Krooss, Herman E. Documentary History of Banking and Currency in the United States. New York: Chelsea House, 1969.
Laughlin, J. L. History of Bimetallism in the United States. Princeton, N.J.: Princeton University Press, 1963.
LarrySchweikart
See alsoCurrency and Coinage ; Federal Reserve System .