A buteók meglehetősen nagytestű madarak. Teljes hossza 30 és 71 cm között változhat, szárnyfesztávolsága pedig 67 és 161 cm között lehet. A legkönnyebb ismert faj az útszéli sólyom, átlagosan 269 grammal, bár a kevésbé ismert fehérfarkú és a Ridgway-sólyom is hasonlóan kicsi, átlagos szárnyfesztávolsága 75 cm körüli, átlagos hossza pedig 35 cm körüli a szabványos méretekben. A legnagyobb hosszúságú és szárnyfesztávolságú faj a felvidéki ölyv, amelynek átlagos hossza 65 cm, szárnyfesztávolsága pedig 152 cm. A felvidéki ölyv súlyban, lábméretben és csőrméretben pedig a vadászsólyommal vetekszik. Mindkét legnagyobb buteó esetében a kifejlett egyedek tömege jellemzően meghaladja az 1200 grammot, az ivarérett nőstényeknél pedig a 2000 grammot is meghaladhatja. Valamennyi buteó széles szárnyairól és robusztus testfelépítéséről lehet nevezetes. A déli órákban gyakran szárnyalnak a termikben a nyílások fölött, és leggyakrabban eközben látjuk őket. A repülési stílus a testtípus és a szárny alakja és felülete alapján változik. Egyes hosszú szárnyú fajok, mint például a durva szárnyú ölyvek és a Swainson-sólymok lobogó, lebegő repülési stílussal rendelkeznek, míg mások, mint például a vörösfarkú sólymok és a rőtfarkú sólymok viszonylag rövidebb szárnyúak, lassabban szárnyalnak és fáradságosabb, mélyebb szárnycsapásokkal repülnek. A legtöbb kis és néhány közepes méretű faj, az útszéli sólyomtól a vörös vállú sólyomig, gyakran a szárnyaló és a csapkodó repülés váltakozásával repül, így repülésük emlékeztethet az Accipiter sólyomra, de még mindig viszonylag nagyobb szárnyúak, rövidebb farkúak, és a nyílt területeken kiterjedtebben szárnyalnak, mint az Accipiter fajok. A buteók az élőhelyek széles skáláját lakják világszerte, de általában előnyben részesítik a tisztásokat, amelyek ideális vadászterületet biztosítanak, és a fákat, amelyek fészkelőhelyet és biztonságot nyújtanak.
Táplálkozás
A vadászat során minden buteófaj bizonyos mértékig opportunista, és szinte bármilyen kisállatot felfalnak, amint az elérhetővé válik számukra. A legtöbbjük azonban erősen kedveli a kisemlősöket, főként a rágcsálókat. A világ szinte minden családjába tartozó rágcsálókra vadásznak valahol a Buteo fajok. Mivel sok rágcsáló elsősorban éjszakai életmódot folytat, a legtöbb buteo főként olyan rágcsálókra vadászik, amelyek részben nappal is aktívak lehetnek, ezek közé tartozhatnak a mókusok és mókusok, a poloskák és a futóegerek. Az éjszakai életmódot folytató fajtákra opportunista módon vadásznak, és a fény első vagy utolsó óráiban foghatják el őket. Az egyéb kisebb emlősök, mint például a cickányok, vakondok, nyestek, denevérek és menyétek általában kisebb jelentőségű másodlagos zsákmányt jelentenek, bár helyenként jelentősek lehetnek az egyes fajok számára. A nagyobb emlősökre, mint például a nyulakra, nyulakra és mormotákra, beleértve a 2-3 kg-ot is elérő kifejlett példányokat, a legnehezebb és legerősebb fajok, például a vörhenyes-, vörös- és fehérfarkú sólymok vadászhatnak. Alkalmanként madarakat is elejtenek. Leggyakrabban kis és közepes méretű madarakat, azaz kismadarakat, harkályokat, vízimadarakat, galambokat és vadmadarakat ejtenek el. Mivel azonban a legtöbb kisebb madár felnőtt példányai repülés közben sikeresen tudnak manőverezni és kitérni a buteók elől, a madárzsákmány nagy részét fészekaljban vagy fiókakorban, illetve felnőtt madarakat ejtik el, ha azok már korábban megsérültek. Kivételt képez a rövidfarkú sólyom, amely viszonylag kicsi és mozgékony faj, és helyenként a kismadár-vadászat specialistája. A hawaii sólyom, amely egy olyan elszigetelt szigetcsoporton fejlődött ki, ahol nincsenek szárazföldi emlősök, kezdetben szintén madárspecialista volt, bár ma már főként betelepített rágcsálókra vadászik. Egyéb zsákmányai lehetnek kígyók, gyíkok, békák, szalamandrák, halak, sőt különféle gerinctelenek, különösen bogarak. Több, trópusi területeken élő Buteo fajnál, mint például az útszéli sólyom vagy a szürke bélsólyom, a hüllők és a kétéltűek helyenként dominálhatnak a táplálkozásban. A Swainson-sólyom, némileg nagy mérete ellenére, kivételes rovarevő specialista, és Dél-Amerika déli részén telelve szinte teljes mértékben tücskök és szitakötők táplálékára támaszkodhat. A legtöbb faj alkalmanként eszik hullát, de ez szinte mindig másodlagos az élő zsákmányhoz képest. Az óvilági “egerészölyv” fajoknál viszonylag nagyobb a jelentőségük, mivel ezek gyakran lassabb és kevésbé aktív ragadozóknak tűnnek, mint az amerikai kontinensen élő társaik. Úgy tűnik, hogy a legtöbb Buteo faj inkább lesből támad a zsákmányra, közvetlenül egy ülőhelyről lecsapva a földre. Másodlagos megközelítésben sokan szárnyalva, nagy távolságból kiszúrják a zsákmányt, és leköröznek a földre, hogy elkapják azt.
SzaporodásSzerkesztés
A buteók a legtöbb szaporodási viselkedésükben tipikus akcipitridák. Mindegyikük saját fészket épít, amelyet gyakran botokból és más, általuk hordozható anyagokból építenek. A fészkek általában fákon helyezkednek el, amelyeket általában a nagy méret és a mászó ragadozók számára való hozzáférhetetlenség alapján választanak ki, nem pedig a fajok szerint. A legtöbb buteó stabil párokban szaporodik, amelyek egy életen át vagy legalábbis több éven át párosodhatnak, még azoknál a vándorló fajoknál is, amelyeknél a párok télen elválnak egymástól. Általában 2-4 tojást rak a nőstény, amelyeket többnyire ő keltet, míg a hím párja gondoskodik a táplálékról. Miután a tojások kikeltek, a kicsinyek túlélése attól függ, hogy a megfelelő táplálék mennyire bőséges, és hogy a fészkelőhely mennyire biztonságos a lehetséges ragadozók és egyéb (gyakran emberi eredetű) zavaró tényezők ellen. Mint sok ragadozó madár esetében, a fészekaljak egy-két napos időközönként kelnek ki, és általában az idősebb, erős testvéreknek van a legjobb esélyük a túlélésre, míg a fiatalabb testvérek gyakran éhen halnak, vagy az idősebb testvérek agresszívan bánnak velük (és akár meg is ölhetik őket). Általában a hím végzi a vadászat nagy részét, a nőstény pedig a költést, de a hím is végezhet némi költést, miközben a nőstény is vadászik. Amint elérik a fiókaszintet, a nőstény átveszi a vadászat nagy részét. Az átlagosan néhány hétig tartó szakasz után a fiókák a felnőttek növekvő közömbösségét az etetésükkel szemben, illetve a velük szembeni ellenséges viselkedést jelnek veszik arra, hogy maguktól szétszéledjenek. Általában a fiatal buteók hajlamosak arra, hogy a fészkelőhelyüktől több kilométerre szétszóródjanak, és egy-két évig vándoroljanak, amíg nem tudnak párjuknak udvarolni és saját költőterületet kialakítani.
ElterjedésSzerkesztés
A buteósólymok közé tartozik a világ legelterjedtebb, leggyakoribb és legismertebb ragadozó madarai közül sok. Ilyen például az észak-amerikai vörösfarkú sólyom, az eurázsiai közönséges ölyv és a trópusi Közép- és Dél-Amerika útszéli sólyma. A legtöbb északi féltekei faj legalább részben vándorló. Észak-Amerikában az olyan fajok, mint a széles szárnyú sólymok és a Swainson-sólymok arról ismertek, hogy ősszel hatalmas számban (gyakran “üstökösöknek” nevezik őket) vonulnak át a fő vonulási útvonalakon. A vonulás csúcspontján naponta akár több tízezer ilyen buteót is láthatunk. Az előzőekben említett gyakori Buteo fajok bármelyikének összpopulációja meghaladhatja az egymillió egyedet. Másrészt a szocotrai ölyv és a galápagosi sólyom az IUCN szerint a kihalással veszélyeztetettnek számít. A Ridgway-sólyom még inkább veszélyeztetett, és kritikusan veszélyeztetettnek minősül. Ezeket a szigetformákat elsősorban az élőhelyek pusztulása, a zsákmányállatok csökkenése és a mérgezés fenyegeti. Ez utóbbi okot tekintik a fő oknak a nagyobb számban előforduló Swainson-sólyom populációjának észlelt csökkenésében, ami a Dél-Amerika déli részén használt rovarirtó szereknek köszönhető, amelyeket a sólymok tücskökön keresztül fogyasztanak el, majd mérgezésben elpusztulnak.