A rendező Tim Burton hosszú utat tett meg azóta, hogy az 1980-as évek elején animátorként dolgozott a Disney-nél. Számos animációs rövidfilmet készített, amelyek közül egyiket sem tartották alkalmasnak gyermekek számára – ez már korán jelezte Burton sötét szemléletét. Kemény munkája és tehetsége azonban nem maradt észrevétlen. Később a Beetlejuice (1988), a Batman (1989) és a Batman visszatér (1992) rendezői munkája megszilárdította szerepét, mint kísérletező és látnok rendező/producer. Ezért bizonyára senki más nem volt alkalmasabb Dahl közkedvelt regényének adaptálására, és bizonyára senki más nem volt elég merész ahhoz, hogy megpróbálkozzon a Willy Wonka és a csokoládégyár (1971, rendező: Mel Stuart), a Gene Wilder főszereplésével készült örök klasszikus, a Willy Wonka újraforgatásával.
Burton korábbi filmjeiben (Ollókezű Edward, Ed Wood és Álmosvölgy, hogy csak három filmet említsünk) többször használta Deppet, ami azt jelezte, hogy kézenfekvő és – mondhatni – tökéletes választás volt Wonka szerepére. Depp messze a legjobb dolog ebben a filmben. Karakterének egész személyisége – a jelmeze és a testbeszéde, a hangszíne, a megvető és mégis bájos módon előadott frappáns mondatai – mind-mind olyan módon vannak bemutatva, hogy összeadódnak, és méltó kihívást jelentenek Wilder koronájának. De vajon ellopja-e azt? Én azt mondanám, hogy nem. Ahhoz képest, hogy valaki Roald Dahl regényein és filmadaptációin nőtt fel, Wilder IS Wonka. Próbálom figyelmen kívül hagyni nyilvánvaló elfogultságomat, de úgy vélem, Depp jól küzd, és talán ha a négy szörnyű gyerek szülei több szikrát mutattak volna, vagy magasabb kaliberű színészek lettek volna, komikus pillanatai sokkal nagyobb hatást értek volna el.
Burton másik múzsája, Helena Bonham Carter rosszul van beosztva Charlie anyjaként. A szövegét zavartan és olyan hangon adja elő, mintha valaki nagyon is tisztában lenne a filmiparban betöltött státuszával. Szerencsére szerepe eléggé jelentéktelen, és nem befolyásolja negatívan a filmet. Freddie Highmore meglehetősen ízléstelen, de nem sértő Charlie szerepében. Ugyanez a jellemzés alkalmazható David Kelley-re is, aki a nagyapját, Joe-t alakítja. Augustus Gloop kivételével, akinek szerepe viszonylag jelentéktelen, a négy jegyet nyerő gyerek nem felel meg a Mel Stuart ’71-es változatában megfogalmazott elvárásoknak és mércének. Egyszerűen csak arra szolgálnak, hogy enyhén irritáljanak és csalódást okozzanak, különösen Veruca és Violet. De kétlem, hogy bárki is fel tudná venni a versenyt Julie Dawn Cole-lal, az eredeti Verucával.
Egy bizonyos fokú felháborodás övezte Deep Roy-t, azt a két méter magas színészt, aki Wonka minden egyes éneklő és táncoló Oompa Loompáját alakítja. Ő játssza Wonka terapeutáját is, és egy tréfás pillanatban rövid időre feltűnik a zárójelenetben, ahol kiderül, hogy ő a narrátor. Az effektek, amelyekkel Royt minden egyes Oompa-Loompa szerepében reprodukálták, szerintem sokat rontanak a film minőségén. A jelenetek megtekintésekor bizonyára jobb, ha elmerülünk és bevonódunk, mint ha a speciális effektek elvonják a figyelmünket, és azon tűnődünk, hogy “hogyan/miért csinálták ezt?”. Ráadásul Roy jelenetei az egyetlenek, amelyekben zene szól – ebben az adaptációban nincs Wonka vagy Joe nagypapa, aki dalra fakadna és táncra perdülne. Itt csak az Oompa-Loompa didaktikus dalszövegeit halljuk, amelyeket sajnos elnyom a színvonal alatti hangvágás.
Burton és James August forgatókönyvíró példátlan módon történetet adott Wonkának. Christopher Lee, aki sajnálatosan kevéssé van kihasználva ebben a filmben, játssza az apját, és megtudhatjuk, hogy pontosan miért is olyan rejtélyes Wonka. A végeredményt nem árulom el, csak annyit mondanék, hogy eléggé kielégíthetetlen, és elveszi Wonka rejtélyességét – pont azt, ami vonzóvá teszi őt. Azt állítják, hogy ez az adaptáció sokkal jobban követi Dahl regényét, mint az 1971-es változat, ami így is van – mindent szinte szóról szóra követ. Sajnos a Wonka/apa történet egyértelműen aláássa a film minden arra tett kísérletét, hogy hű maradjon Dahl regényéhez – ha Dahl azt szerette volna, hogy legyen egy apafigura, akkor azt is beleírta volna a könyvébe. A könyvek és színdarabok vászonra adaptálásakor azonban mindig van bizonyos művészi szabadság, és erre a kreativitásra szükség is van, hogy a képek és a történetszálak frissek maradjanak, és ne legyen statikus a földhözragadtság.
Ami a film képi világát illeti, nos, ez egy Burton-film, és a formához hűen nem csalódtunk. Jellemzően szelíd hóesés közben lépünk be és lépünk ki a filmből. Szegény Buckets háza szánalmasan dől oldalra, és szinte megborzongat, amikor Charlie bemászik az ágyba a tetőn tátongó lyuk alatt. A színek megfelelően visszafogottak, eltekintve bizonyos jelenetektől a gyárban, ahol az élénk színek életre keltik a dalokat és a díszleteket – a csokoládészoba és a csónakázótér megelevenedik, a tévészoba pedig szinte vakít. Az egyetlen hiba, amit találtam, és ez kisebb, hogy a Csokoládészoba jelenetének bizonyos pontjain a csokoládéfolyó, ahol Augustus Gloop idő előtti elszívásával találkozik, inkább tűnik barna víznek, mint krémes csokoládénak. Eltekintve a fent említett, a bemutatott dalok gyenge hangszerkesztésétől, a hang itt a legmagasabb színvonalat képviseli. A hangeffektek tiszták, egyetlen párbeszéd sem marad hallatlanul, a zenei aláfestés pedig összhangban van a film hangvételével.
Verdict – Könnyű túlságosan kényesnek lenni, ha egy filmet nemcsak egy regényhez, hanem egy korábbi, nagyon kedvelt és nagy sikerű filmadaptációhoz is hasonlítunk. A hibáktól függetlenül azonban ez egy nézhető film, amely minden korosztálynak tetszeni fog. Klasszikus? Nem.