/Film

Reginald VelJohnson interjú

Végre Reginald VelJohnson színésszel beszélgettem. Ő alakította Al Powell őrmestert, McClane mentőövét a helyszínen, miközben a Nakatomi toronyban kibontakozik az őrület. Beszéltünk a tragikus háttértörténetének beépítéséről, Powell áttörő pillanatának forgatásáról a film végén, és a Bruce Willisszel való kapcsolatáról a forgatás alatt.

/Film: Az ön alakítása horgonyt ad mind John McClane karakterének az épületen kívül, mind pedig igazából magának a filmnek. Látva az egész bürokráciát kibontakozni, jó tudni, hogy van valaki kívülről, aki érti a dolgot. Tudta, hogy ez is része volt annak, amit akkoriban a Nakatomi Plazán kívül csináltatok?

Reginald VelJohnson: Nem, nem tudtam. Igazából csak azt csináltam, amit a rendező mondott, mert ez volt az első nagy filmszerepem. Szóval igazából nem kutattam utána, hogy mit csinál a szerep a filmben, csak pontosan azt csináltam, amit ő mondott.”

Sikerült belekötnöd a karakteredbe, és rögtön megértetted őt? Tudom, hogy néha kell egy kis idő, mire az ember belerázódik egy alakításba.

Nem sikerült azonnal. Csak a vége felé jöttem rá, hogy szerves része Bruce életének megmentésében a filmben. Ez volt az első nagy filmszerepem, és nem igazán értettem, hogy mi történik.”

John McTiernan beszélt arról, hogy mennyire fontos volt, hogy McClane és a gonosztevők közötti kapcsolat nagyon komoly legyen, és a humor a periférián létezzen. Mire emlékszik a rendőrfőnökkel és az FBI-ügynökökkel való komikus jelenetek forgatásáról?

Nem is tudatosult bennem, mennyire fontos volt a szerepem Bruce karaktere szempontjából, amíg a fürdőszobában, amikor elvágták a lábát, nem ült a mosdókagylóban. Ekkor jöttem rá, hogy “Ó, oké, a karakterem szerves része a filmnek”. Érdekes volt egyszerre foglalkozni Bruce-szal és a rendezővel, és rájönni, hogy az én karakterem hova illik bele. Soha nem fogom elfelejteni, hogy rájöttem, mennyire fontos a szerepem az egész film szempontjából. Azt kívánom, bárcsak újra megcsinálhatnám, hogy jobb munkát végezhessek.

Megtudjuk, hogy Al Powell háttértörténetéhez tartozik, hogy lelőtt egy gyereket. Meglepő volt, hogy ez az ötlet az utóbbi években még aktuálisabbá vált?

Igen, amikor én csináltam, Powell lelőtt egy gyereket, fontos dolog volt számomra. Biztos akartam lenni benne, hogy az emberek megértik ezt, és így is lett. Akkoriban érdekes volt egy zsarunak ezt beismerni, és John McTiernan sok időt fordított arra, hogy a filmnek ez a része úgy jöjjön ki, ahogyan kijött. Emlékszem, hogy rengeteg érdekes dolgot adott nekem – ez 30 évvel ezelőtt volt, hűha -, hogy mit csináljak ezzel a helyzettel a filmben.

Mint például?

A tényleges szavak. “Lelőttem egy gyereket.” Még soha nem tapasztaltam, hogy egy zsaru ilyet tesz. Az, hogy egy zsaru lelő egy gyereket, súlyos dolog volt, és azt akartam, hogy ez jól jöjjön át.

Milyen volt a kapcsolatod Bruce Willisszel a film forgatása alatt? Tettetek valamit azért, hogy a filmvásznon kívül is kialakuljon a bajtársiasságotok?

Az elején nagyon megijedtem tőle. Ő egy sztár volt, és én nem tudtam, mit akar tőlem. De nagyon-nagyon kedves volt, és nagyon óvatos volt a karakteremmel, elmondta, mit akar tőlem. Ennyi volt – nagyon jó volt vele dolgozni. Ami azt illeti, hamarosan készítek neki egy tiszteletadást, a Comedy Central Roast-ot, de nagyon odaadó és gondoskodó volt velem a filmben, és ezt nagyon nagyra értékeltem tőle. Sosem volt alkalmam elmondani neki, mennyire nagyra értékelem, ahogyan velem bánt. Mert neki is ez volt az első nagy dobása. Én csak ott voltam. Csak kíváncsi voltam, hogy mi történik, és nem tudtam, hogy milyen nagy szerepem van.”

Van valami nagyon kielégítő abban, ahogy Powell ívét látom kibontakozni ebben a filmben, mert ő tényleg olyan, mintha a film társfőszereplője lenne. Annak ellenére, hogy csak később lép be a történetbe, vitathatatlanul ugyanannyit tudunk róla, mint McClane-ről.

Wow, erre nem is gondoltam. Azt hallottam, hogy a szerepet Gene Hackmannek adták, de ő nem tudta vállalni, vagy valami ilyesmi, és úgy döntöttek, hogy egy átlagos fickót választanak, ami én voltam. Azt mondták, hogy vegyek fel egy rendőr egyenruhát és parádézzak a hivatalban. Azt hiszem, nagyobbra vették a szerepet, mint amekkora eredetileg volt, mert nem tudták pontosan, mit kezdjenek a karakterrel, és azt hiszem, engem kaptak meg (nevet), hogy megadjam nekik, amit akartak, szóval örülök, hogy elvállaltam.

A Family Matters-t imádtam, és tudom, hogy az a sorozat nagy része volt az életednek, de manapság felismer valaki az utcán a Die Hardban nyújtott munkád miatt?

Oh igen. Épp most voltam a szupermarketben, és egy srác mondta, hogy mennyire szereti a Die Hardot. Valójában a Die Hard miatt kaptam a Family Matters-t. A producerek láttak egy vetítést belőle, mielőtt a film kijött volna, és engem választottak Carl Winslow szerepére, és én ezt nem vettem észre. Később jöttem rá. Ilyen jól és hatásosan eljátszani egy szerepet áldás volt számomra, és azóta sem kaptam még egy ilyen szerepet, és nem hiszem, hogy valaha is fogok. Jó szerep volt, és NAACP-díjra jelöltek. Nem kaptam meg, de már a gondolat is megtiszteltetés volt, hogy engem jelöltek a szerepre.

Miért gondolja, hogy ez a film harminc évvel később is ilyen jól tart?

Azt hiszem, mert Bruce olyan szerepet játszott, amilyet korábban soha. Azt hiszem, ez volt az első alkalom, hogy az átlagos fickó megmentette a napot, hogy úgy mondjam. Nem sok olyan projekt volt, amiben ilyen karakter szerepelt volna, amikor a film kijött. Szerintem Bruce, aki egy átlagembert játszik, aki a saját erejéből győzedelmeskedik, akkoriban újdonságnak számított. Azt hiszem, az emberek még nem fogták fel, mennyire fontos, hogy kiállj magadért, amikor csak tudsz, és amikor a film megjelent, az emberek nagyon vonzódtak hozzá. Ez tette őt sztárrá.

Beszéltünk egy kicsit Al Powell karakterének komoly aspektusáról, de sok komédia is van benne. Emlékszik arra, hogy csinált-e improvizációt, vagy javasolt-e valamilyen viccet vagy alternatív felolvasást?

Minden meg volt írva. Akkoriban túl ideges voltam ahhoz, hogy bármit is javasoljak! Nem igazán éreztem jól magam a szerepben egyedül, csak a film vége felé. Csak hallgattam a rendezőre és a producerekre. Joel Silver volt a producer, aki rengeteget tervezett és mondta, hogy mit csináljunk, én pedig csak hallgattam és mondtam, hogy “Igen, uram!”. Csak ideges voltam a munka miatt, mivel rám bízták a feladatot, biztos akartam lenni benne, hogy jó munkát végzek.

Az a jelenet a végén, amelyben Powell és McClane először találkozik, és Powell a veszéllyel szemben újra elő tudja venni a fegyverét – mire emlékszik a forgatásról?

A pisztolylövés. Nagyon ideges voltam, hogy fognom kell a fegyvert, és a speciális effektes srácok megmutatták, hogyan kell kezelni. Ez nagyon idegőrlő volt számomra, próbáltam meggyőződni arról, hogy jól fogom-e a fegyvert. Nem is tudtam, hogy ez a jelenet a film szerves részévé vált, amíg nem láttam a filmet.

William Atherton, aki a híradóst játssza, szerepelt a Szellemirtókban, és te is benne voltál abban a filmben.

Oh igen! Nem vettem észre, amíg valaki rá nem mutatott, de ő egyfajta… tökéletesen játszotta a szerepét. Valahogy olyan volt. Egyik projektben sem volt sok mondanivalónk egymásnak. Biztos vagyok benne, hogy nagyon kedves fickó, csak sosem beszéltem vele igazán.

Nem tudtam, hogy a Die Hard forgatásán felvettétek-e a szemkontaktust, és biccentettetek-e egymásnak elismerően.

Nem, nem tettük. Csak próbáltuk megcsinálni, ember. Ő csak tette a dolgát, én meg az enyémet. Nem igazán volt lehetőségem senkivel sem beszélgetni, vagy bajtársi kapcsolatot kialakítani. Kivéve Alan Rickmant, aki nagyon kedves fickó volt. Mindig beszélgettünk és jól éreztük magunkat a forgatás alatt. Érdekes fickó volt. Élveztem vele dolgozni, Isten áldja meg.

Ha visszatekintesz a Die Hardon végzett munkádra, mire vagy a legbüszkébb?

A filmre magára vagyok a legbüszkébb. Élveztem, hogy egy olyan projekten dolgozhattam, amely klasszikussá vált. Nem is sejtettem, hogy milyen klasszikus lesz, amíg dolgoztam rajta. És a rendezővel, Bruce-szal és Bonnie-val való közös munka. Bonnie nagyon aranyos volt. Csak arra az élményre emlékszem, ahogy az egészet összeraktuk. I go back sometimes and look at Nakatomi and wave to it as I pass by.

Cool Posts From Around the Web: