- July 24, 2017
- By Sharie Stines, PsyD, GoodTherapy.org Topic Expert
Noha továbbra is kifejezetten hiányzik a Mentális zavarok diagnosztikai és statisztikai kézikönyvéből, a komplex poszttraumás stressz (C-PTSD) olyan állapot, amely a mentális egészségügyi közösségben széles körű elfogadottságot nyert. A C-PTSD tünetei és jellemzői hasonlóak lehetnek a borderline személyiséghez és a poszttraumás stresszhez (PTSD), és leggyakrabban a krónikus gyermekbántalmazás vagy elhanyagolás élményeihez kapcsolódnak, bár bármilyen egyenlőtlen hatalmi dinamika, amelyet hosszú időn keresztül kihasználnak – például emberrablás/túszejtés, rabszolgaság, szekták vagy akár a párkapcsolati erőszak – alapja lehet a komplex traumának.
A komplex trauma legfőbb megkülönböztető jegye az elhúzódó jelleg. Nem arról van szó, hogy a gondozója egyszer bántalmazta Önt; hanem arról, hogy gyermekkori élményei visszatérő bántalmazással teltek, ami olyan tüneteket eredményezett, amelyeket gyakran diagnosztizálnak figyelemhiányos hiperaktivitásként (ADHD), depresszióként és szorongásként. Bár ezek a diagnózisok pontosak lehetnek, nem foglalkoznak a probléma eredetével.
Az, ahogyan egy szülő a gyermekével kapcsolatba lép, óriási hatással lehet a gyermek érzelmi fejlődésére. Ha egy gyermeket csecsemőként vagy kora gyermekkorban nem hangolnak rá megfelelően, nem foglalkoznak vele, vagy nem ismerik el, egy életre szóló károkat okozhat. Általában semmilyen látható heg vagy jel nem utal arra, hogy bármi károsodás történt. Amikor az illető felnőtté válik, súlyos párkapcsolati problémákat tapasztalhat, vagy szenvedélybetegségekkel és egyéb problémákkal küzdhet anélkül, hogy megértené, miért. Ez is komplex trauma.
Sőt, ha valakit az élet bármely szakaszában krónikusan bántalmaztak, bármilyen típusú bántalmazás vagy érzelmi elhanyagolás következtében, akkor kialakulhat egy belső hajlam arra, hogy különféle külső tüneteket mutasson. Ezek közé tartozik általában, de nem kizárólagosan a “légieskedés”, a szorongás, a szomatikus tünetek (migrén, gyomorfájás stb.), a disszociáció és a depresszió.”
Azoknak, akik már fiatal korban traumát élnek át, valamilyen módon védeniük kell magukat, hogy megbirkózzanak vele. A védelem egyik eszköze, hogy “leválasztják” magukról a traumát átélő részét. Ez azt eredményezi, hogy a traumatizált személynek töredezett a pszichéje. A töredezettség valójában egy védelmi stratégia. Jól szolgálja a személyt a traumatikus élmények alatt, de hajlamos problémássá válni, amint már nincs rá szükség a túléléshez.
Ez a feldarabolódás nem látható mikroszkóp alatt vagy agyi szkennelésen. Inkább olyan, mintha a személy különböző, fejlődésében megrekedt személyiségeket alakítana ki, amelyek mélyen a tudattalan emlékezetébe vannak fagyasztva. Minden egyes “személyiség” vagy “mód” mereven elkötelezi magát a növekedés hiánya mellett, és egy bizonyos szintű érzelmi fejlődési elmaradást okoz.
Sémák és módok
A gyermek nevelése során különböző belső munkamodellek alakulnak ki az életről. Ezek internalizált “sémákat” eredményezhetnek. A sémák minden emberben korán kialakulnak; vannak adaptív és vannak maladaptív sémák. Ezek érzelmekből és mélyen beivódott hiedelmekből állnak önmagunkról, másokról és a kapcsolatokról. A sémák neurológiailag tapasztalati vagy implicit emlékként vannak rögzítve, és zsigeri módon tapasztalhatók. A sémák egyik típusa például a következő belső érzett üzenetet hagyhatja maga után: “Tudom, hogy nem vagyok méltó a szeretetre; egyszerűen tudom. Érzem a lényemben.”
A sémákra válaszul belsőleg alakulnak ki a sémák, és a traumatikus vagy más módon érzelmileg diszreguláló élmények során létrehozott személyiségekből állnak. A móduszok kompenzációs jellegűek, és főként védekezésképpen jönnek létre. Egyes protektorok túlkompenzálóak, mint például a nárcisztikus és antiszociális személyiségek esetében. Mások az elkerülés, a tagadás, a túlzott barátságosság stb. formájában jelennek meg.
A móduszok hasonlítanak a személyiségekhez. A szükséges személyiség az adott kiváltó oknak megfelelően jelenik meg.
Mindenki üzemmódokban működik. Vannak olyan emberek, akiknek minimális traumatikus élményeik voltak gyermekkorukban, viszonylag “normális” üzemmódokkal rendelkeznek, ahol a kiváltó okok nem olyan pusztítóak, mint azok esetében, akik rendkívül érzelmileg megfosztott gyermekkorból származnak. Ha különösen erős kapcsolati módok vannak jelen, személyiségállapotok alakulhatnak ki.
A disszociatív identitás (DID) a klinikai elnevezése annak a személynek, akinek a gyermekkori trauma következtében kialakult különálló és elkülönült személyiségei vannak.
Triggerek
A triggerek általában valami negatív dologra utalnak, de akkor is előfordulhatnak, ha a személyt valami pozitív élményre kondicionálták. E cikk alkalmazásában azokra a kiváltó okokra gondolok, amelyek hatására a személy érzelmileg maladaptív módon visszalép egy korábbi életszakaszba.
A kiváltó okok akkor jelentkeznek, amikor a személy olyasmit tapasztal, ami öntudatlanul egy korábbi traumatikus vagy érzelmileg felkavaró élményre emlékezteti. Egy séma az, ami kiváltja, és egy módusz az, ami működésbe lép, hogy megvédje a mögöttes, elviselhetetlen érzelmi fájdalmat.
Személyek
Amikor egy negatív érzelmi élmény fenyegeti, tudat alatt egy séma lép működésbe, és egy módusz a segítségére siet, hogy megvédje az egyént a mögöttes érzelmi kellemetlenségtől. A fenyegetett elviselhetetlen érzelmek közé tartozhat a harag, a szégyen, a megaláztatás, a kétségbeesés, a félelem és az üresség.”
A mögöttes maladaptív hiedelmek kikezdése segít a komplex traumát átélt személynek abban, hogy elkezdje felmérni a gyermekkorában okozott károkat. A terápia célja a különböző személyiségek integrálása egy koherens, adaptív, proszociális egésszé.
A személyiségzavarral küzdő emberek számára közös fenyegetést jelent a melegség, a gondoskodás vagy a közelség lehetősége. Az ilyen személyek olyan személyiségképeket jeleníthetnek meg, amelyek megakadályozzák az egészséges interperszonális kapcsolat kialakulását.
Miért van ez így? A szeretet reménye fenyegető lehet egy személyiségzavarral küzdő személy számára. A “védelmező” azért jelenik meg, hogy megakadályozza, hogy ez a fenyegetés valósággá váljon. A személyiségzavarral küzdő személy számára a kötődés reménye a sebezhetőség, a rászorultság, a tehetetlenség, a kiszolgáltatottság és az alávetettség érzéseit hozhatja felszínre. Ezek az érzések túlságosan fenyegetőek lehetnek ahhoz, hogy tudatosan átélje őket.
Ha gyermekkorában a személy nem tapasztalt következetes gondoskodást és megnyugtatást, amikor tehetetlennek, rászorulónak vagy sebezhetőnek érezte magát, hanem ehelyett elhagyást és bántalmazást tapasztalt, akkor disszociáció és túlkompenzáló intézkedések jöhetnek létre. A túlkompenzáló intézkedések egy másik személyiség formájában jelentkezhetnek, mint például a Jogosult, a Felsőbbrendű, a Rágalmazó vagy az Elkülönült Megfigyelő. Ezek a módok védő jellegűek.
Gondoljunk arra a fogalomra, hogy egy személy személyiségének egy része megrekedt egy korai fejlődési szakaszban, például 3 éves korban. Most gondoljunk egy nárcisztikus személyre, akinek “dührohamot” kap. A kép, amit felidéz, hasonlíthat egy 3 éves gyermek dühkitöréséhez.
Ez egy példa arra, hogy egy kiváltó ok érzelmi visszafejlődéshez vezet. A dühroham a személy “védelmével” rokon. Bár lehet, hogy maladaptív, de hatékonyan védi a személyt a kiszolgáltatottság és a tehetetlenség érzésétől.
A komplex trauma kezelése
A komplex trauma kezelésének egyik leghasznosabb első lépése a személy pszichéjén belüli különböző módok azonosítása. Vannak emberek, akiknek több különböző személyiségük van, mint például a fent említettek. Másoknak vannak olyan személyiségek, amelyeknek a tulajdonságai olyan címekhez illenek, mint A lázadó, A harcos, Az áldozat, A csábító, A hazug, A partiarc és így tovább. Ezek a címkék önleíróak; a megfelelő személyiségek akkor bukkanhatnak fel, amikor bizonyos sémák a környezetben érzékelt fenyegetések hatására működésbe lépnek.
Egy részük “normálisan” viselkedik, és mesterien el tudja rejteni a diszfunkciót. Védelmi jellegűek, ezek a móduszok általában a világ felé mutatkoznak, és egy maszkhoz hasonlíthatók. A gyógyulás érdekében hasznos az összes módot azonosítani – a “normálisakat” és a szociálisan rosszul alkalmazkodókat egyaránt.
A jó terapeuta segíthet a komplex traumával küzdő személynek azonosítani sémáit, módozatait, kiváltó okait és személyiségeit, és segíthet a személynek megtanulni ezeket a részeket egy összefüggő egésszé integrálni. Tartsuk észben, hogy a terápia célja nem az, hogy megszüntesse a személy védelmezőit, hanem az, hogy magához ölelje és beépítse őket a személy egységérzetébe.
A differenciálást az integráció követi. Miután a különböző részeket azonosítottuk, a terapeuta segíthet a személynek megállapítani a pszichéjében lakozó elsődleges mögöttes fenyegető sémákat. Amint ezek a mögöttes sémák beazonosításra kerülnek, a kiváltó okok értelmet nyernek. A mögöttes maladaptív hiedelmek megkérdőjelezése segít a komplex traumát átélt személynek abban, hogy elkezdje felmérni a gyermekkorában okozott károkat. A terápia célja a különböző személyiségek integrálása egy koherens, adaptív, pro-szociális egésszé.