A traumás sérülés, vagyis az azonnali orvosi ellátást igénylő hirtelen testi sérülés járványszerű az Egyesült Államokban. Minden korosztályt, fajt és társadalmi réteget érint, és évente több mint 41 millió sürgősségi osztályon tett látogatást és 2,3 millió kórházi felvételt okoz.
Emellett évente 214 000 ember hal meg traumás sérülés következtében, többek között esések, autóbalesetek és erőszakos cselekmények következtében. Ez hárompercenként egy ember. A trauma a vezető halálozási ok az 1 és 46 év közötti egyének esetében, és a negyedik vezető halálozási ok minden korcsoportban. A traumás sérülések érintik iskolásainkat, nagyszüleinket, katonáinkat – senki sincs biztonságban.
A megdöbbentő halálesetek száma csak felületes felmérése annak a hatásnak, amelyet a traumás sérülések gyakorolnak társadalmunkra. Minden egyes trauma áldozata után, aki meghal, sokkal több túlélőnek kell élethosszig tartó fizikai, mentális és pénzügyi kihívásokkal szembenéznie. Az egy évtizeddel ezelőttihez képest a kórházi kezelést igénylő trauma áldozatai egyre idősebbek, súlyosabban sérültek és több más betegségben szenvednek, ami megnehezíti az orvosi ellátásukat. A halálos és nem halálos kimenetelű sérülések együttesen évente több mint 671 milliárd dollárba kerülnek a társadalomnak.
A traumás betegeket kezelő orvosokként látjuk, hogy a traumás sérülések milyen jelentős hatással vannak az egyes áldozatokra, családjaikra és a társadalomra. Orvoskutatóként megértjük, hogy több kutatásra van szükség a traumás sérülésekkel kapcsolatos élethosszig tartó kihívások javítására.
Nagy eredmények, de nem elég
A Nemzeti Tudományos Akadémia 1966-ban felismerte a traumás sérülések hatalmas társadalmi terhét, és kiadott egy jelentést, amelyben részletezte a nem szándékos vagy traumás sérülések mértékét az Egyesült Államokban. Ez a jelentés ajánlásokat fogalmazott meg a kórházi ellátást megelőző ellátás, a traumarendszerek, a betegnyilvántartások és a sérüléskutatás fejlesztésére.
Egy évtizeddel később az American College of Surgeons Committee on Trauma irányelveket dolgozott ki, amelyek a helyi és regionális traumaközpontok kezelési szabványait határozták meg. Ezek a kezdeményezések figyelemre méltó javulást eredményeztek a 30 napos vagy kórházon belüli traumás halálozási arányokban. Emellett a légzsákokkal felszerelt biztonságosabb autók, a törvényes alkoholhatár csökkentése és az olyan mozgalmak, mint a Stop the Bleed (Állítsuk meg a vérzést) mind javulást eredményeztek az azonnali traumás túlélésben. 2003-ban a kórházi halálozási arány 22% volt; ma a halálozási arány átlagosan kevesebb mint 4%.
Az aggasztó tény azonban az, hogy még mindig nem tudjuk, milyen tényezők járulnak hozzá a traumát követő hosszú távú halálozáshoz. Amikor a trauma áldozatait a kórházi elbocsátás után követik, a tanulmányok azt mutatják, hogy a halálozási arányok riasztó mértékben emelkednek, és három év múlva elérik a 16%-ot.
Az idős emberek különösen veszélyeztetettnek tűnnek, mint például Jimmy Carter volt elnök, aki 2019. május 13-án esés következtében csípőtörést szenvedett. Csak 2013-ban például 2,5 millió idősebb felnőtt szenvedett sérülést elesés miatt. Ezek közül több mint 800 000 beteg került kórházba, leggyakrabban traumás agysérülés vagy csípőtörés miatt.
A csípőtörést elszenvedő idős betegek becsült egyéves halálozási aránya eléri az 58%-ot. Ez azt jelenti, hogy bár a sérült traumás betegek életben maradhatnak, és elhagyhatják a kórházat, a kezdeti sérüléseket követően továbbra is fokozott a hosszú távú halálozás kockázata. Ezért az orvostársadalomnak a traumás sérülést nem csak egyszeri időbeli eseménynek, hanem hosszú távú következményekkel járó, legyengítő krónikus betegségnek kell tekintenie.
A megnövekedett halálozás okai tisztázatlanok
A traumát kezelők és tanulmányozók számára különösen aggasztó, hogy csak találgatni tudjuk a megnövekedett hosszú távú halálozás okait. A traumaregiszterek, vagyis a traumás sérüléseket követően információkat gyűjtő rendszerek jelenleg nem rendelkeznek adatokkal sem a hosszú távú túlélésről, sem a kórházból való elbocsátás utáni funkcionális eredményekről. Ez az adathiány akadályozza, hogy megértsük, miért halnak meg a trauma áldozatai a kórházból való távozás után.
Az orvosi kutatás az emberi betegségek kockázatának és terhének csökkentésén dolgozik. Sajnos a traumás sérülések eredményeinek javítását célzó kutatás finanszírozása más közegészségügyi problémákhoz képest kevés.
A Nemzeti Egészségügyi Intézetek évente közel 37,3 milliárd dollárt fordítanak orvosi kutatásokra. A traumás sérülések az NIH költségvetésének mindössze 2,1%-át kapják, ami az összes gyakori közegészségügyi probléma közül a betegségterheléshez viszonyítva a legkevesebb finanszírozásnak felel meg. Fenntartható kutatási finanszírozás nélkül nem lehet olyan beavatkozásokat kifejleszteni és végrehajtani, amelyek támogatják a függetlenséget, javítják az életminőséget és csökkentik a hosszú távú traumás sérülések okozta halálozást. Továbbá, mivel a traumás sérülések sokféle sérülést foglalnak magukban, az eséstől a lőtt sebekig, számos tényező vezethet az áldozatok megnövekedett halálozásához.
A NIH létrehozta a Nemzeti Rákkutató Intézetet, amelynek célja a rák okozta szenvedés és halálozás megszüntetése. Az NCI 2016-ban több mint 5 milliárd dollárt kapott a kutatás finanszírozására. A kutatási erőfeszítések új módszereket tártak fel a rosszindulatú daganatok megelőzésére, felismerésére és kezelésére.
Az eredmények drámaiak voltak. 1975 és 2012 között a leggyakoribb gyermekkori rákos megbetegedések 5 éves túlélési aránya 27%-kal nőtt, és a leggyakoribb rákos megbetegedések 5 éves túlélési aránya minden korosztályban 16%-kal nőtt . Ezek a megdöbbentő sikerek példák arra, hogy a megfelelő kutatási támogatás miként enyhítheti a betegségek morbiditását és mortalitását.
A NIH-nak azonban nincs a traumás sérülésekkel foglalkozó intézete, pedig a traumás sérülések előfordulása, költsége és az elvesztett életévek száma nagyobb, mint a ráké.
2016-ban 450 millió dollárt osztottak szét az összes sérülés vizsgálatára együttesen. Ez 4,5 milliárd dollárral kevesebb, mint a rákkutatásra elkülönített összeg. Annak érdekében, hogy a traumás sérülések áldozatai ugyanolyan mértékű halálozáscsökkenést tapasztaljanak, mint a rák túlélői, úgy gondoljuk, hogy az NIH támogatását és a kutatás finanszírozását növelni kell. Ez a kutatási finanszírozás lehetővé tenné olyan robusztusabb traumaregiszterek kialakítását, amelyek nyomon követik az áldozatok trauma utáni hosszú távú kimenetelét. Az olyan kutatások, amelyek a traumás sérüléseknek a gyakori társbetegségekre, például a cukorbetegségre, a szívbetegségekre és a csontritkulásra gyakorolt hatásainak azonosítására összpontosítanak, segíthetnek jobban megérteni, hogyan lehet optimalizálni e betegségek kezelését a trauma áldozatainál.
Egyébként növelnünk kell a társadalmi tudatosságot és a traumás sérülésekkel kapcsolatos nemzeti támogatást. A rák esetében léteznek támogató szalagok, rákos séták és országos televíziós reklámok, amelyekben a “rák arcai” szerepelnek, hírességekkel, akik mindenkit arra buzdítanak, hogy támogassa a rák nélküli világért folytatott küzdelmet. Ez az elkötelezett figyelem és a hozzá kapcsolódó finanszírozás tette lehetővé a jelentős előrelépést a rákbetegek ellátásában és a minőségi túlélésben.
Az erőszak visszaszorítása, a biztonságosabb utak biztosítása és a traumás sérülések minőségi eredményeinek javítása olyan válaszok, amelyek mindannyiunk érdekét szolgálják. Hány fiatalnak kell még tömeges erőszakos cselekmények – Highlands Ranch, Sandy Hook, Parkland, Mandalay Bay hotel – áldozatául esnie, mielőtt közbelépünk?
A traumás sérülés egyszer mindannyiunkat érinthet és fog is érinteni. A Nemzeti Tudományos, Mérnöki és Orvosi Akadémiák 2016-os jelentése egy olyan nemzeti traumatológiai ellátórendszer vízióját vázolja fel, amelyet az az egyértelmű cél motivál, hogy a sérülést követően nulla megelőzhető haláleset következzen be, és a traumával kapcsolatos rokkantság minimális legyen katonáink és minden amerikai számára.
Hiszünk abban, hogy ha nem foglalkoznak a traumás sérülések finanszírozásának hiányával, az Egyesült Államok továbbra is a megelőzhető sérülések miatti megnövekedett hosszú távú halálozás jelenlegi útját fogja követni, korlátozott terápiás lehetőségek mellett.