How Political Hip-Hop Has Evolved Over Time

Politikai hip-hop zene mindenhol van, de a mainstream rajongók nem érzik így. Ez a különbség a hip-hop fejlődését és a folyamatosan változó médiatérséget tükrözi.

K. Dot és Obama elnök az Ovális Irodában 2016-ban (Vimeo via VIBE)

A 80-as évek végén és a 90-es évek elején a rapperek a zenéjükre támaszkodtak, hogy hangot adjanak a fekete Amerika küzdelmeinek. A Public Enemy-s Chuck D híresen a “fekete CNN”-nek nevezte a rapet. A hip-hop művészeket érintő társadalmi problémák többsége nem tükröződött pontosan a mainstream médiában. Magát a hip-hopot pedig nem tisztelték művészeti formaként. Így a rap relevanciájáért folytatott harc és a társadalmi igazságosságért folytatott harc összefonódott. A “Fight the Power” egy felhívás volt a cselekvésre. Hangot adott az alulreprezentáltaknak. A kultúra megerősítése.

A hip-hop mostanra többet kapott abból a hitelességből, amire egykor vágyott. A közösségi média felerősítette azoknak a hangját, akikért a Public Enemy és mások is kiálltak. A rap legnagyobb sztárjai olyan platformokhoz is hozzáférnek, amelyek korábban elérhetetlenek voltak. És az igazat megvallva, több a politikai hip-hop zene és aktivizmus, mint valaha. Childish Gambino, Rapsody, J. Cole és mások kritikusok által elismert zenéket adtak ki, hogy megosszák a világgal a hitüket.

De a mainstream hip-hop rajongók még mindig úgy érzik, hogy a politikai hip-hop hiányzik. Éles különbség van a felfogás és a valóság között. Ez az eltérés abból fakad, hogy a politikai rapet hogyan fogyasztják és közvetítik a változó médiatérben.

A mai művészek maximalizálják a hangjukat

A múlt hónapban Cardi B az Instagramon magyarázta el, miért nem ad ki dalokat komoly témákról. Az Instagramról (@iamcardib):

“A puncimról rappelek, mert úgy hangzik, hogy az emberek ezt akarják hallani. Amikor a ‘Be Careful’-t csináltam, őrült szarságokat hallottam az elején, hogy ‘mi a fasz ez?’ Szóval azt mondtam, hogy oké, ha az emberek nem ezt akarják hallani, akkor megint a puncimról fogok rappelni.

Másrészt, van egy csomó női rapper, akik a seggükről rappelnek, nem beszélnek a puncijukról, nem beszélnek a mocskos dolgokról, és ti nem támogatjátok őket.”

Imádom a nyers előadást, de valakinek ki kellett mondania. Cardi ezután megnevezte Rapsody-t, Tierra Whack-et és másokat, akik nem kapják meg a megérdemelt támogatást. A megjegyzései eredetileg Jermaine Dupri kritikájára irányultak a nőkkel kapcsolatban a hip-hopban, de a megjegyzései a politikai rapre is vonatkoznak. El tudod képzelni, ha Cardi B kiadna egy dalt arról, hogy rajong FDR-ért? Még ha a dal tüzes is lenne, a rajongói, a Fox News és mindenki más is utálná.

Ehelyett Cardi más csatornákra támaszkodik az aktivizmus terén. A hónap elején interjút készített Bernie Sanders elnökjelölttel. A bronxi rapper a rajongóitól gyűjtött kérdéseket, amelyeket 1-1 csevegésben tett fel a vermonti szenátornak:

Bernie x Cardi B

Maximalizálta a hatását azzal, hogy különböző platformokat használ ki a különböző közönségeknek. Erről a témáról nemrég beszéltem a Trapital Podcast egyik epizódjában. Moody Jones – az EMPIRE digitális részlegének vezetője – arról beszélt, hogy a művészeknek konzisztensnek kell lenniük a különböző platformokon, de tisztában kell lenniük a médiumok egyedi különbségeivel. Cardi követői a Facebookon nem feltétlenül ugyanazok, akik az Instagramon követik őt.

Az ugyanez igaz a vállalatokra is. Az első lépés a következetesség bizonyítása a márka egészén belül. A második lépés az, hogy a taktikákat a különböző célközönségekhez igazítsuk. Minden platform más típusú embereket szólít meg. Ha egy vállalat podcastot indít, az a podcast kicsit más közönséget fog elérni, mint az IGTV-klipjei.

A hip-hop aranykorában ezek a csatornák nem álltak rendelkezésre. Ne feledjük, Chuck D politikailag tudatos rapperként volt ismert. Eközben Cardi egy mainstream előadó, aki időnként belemerül a politikába. De annak ellenére, hogy Chuck D érdeklődött a politikai diskurzus iránt, soha nem tudott volna interjút készíteni Ronald Reagannal vagy Michael Dukakissal. A titkosszolgálatot hívták volna, ha a Public Enemy frontembere bármelyikük közelébe kerül.

A mai legnagyobb sztárok olyan hozzáféréssel rendelkeznek, amire egykor nem volt példa. Ha a hip-hop egyik szupersztárja politikailag elkötelezett lemezt készít – a rendelkezésre álló összes többi lehetőség mellett -, az azért van, mert valóban ki akar adni egy lemezt. Ez egy olyan finom különbség, amely megnövelte a művészettel szembeni elvárásokat.

2004-ben Diddy interjút készített az akkori amerikai szenátorjelölt Barack Obamával az MTV Vote or Die kampánya során. A szintén 34 éves Diddy a 42 éves Obamát “kölyöknek” nevezte. Klasszikus Diddy.

A mögöttes témák nem kerülnek megvitatásra

A politikai hip-hop több szempontból is eltolódott. Először is, a mai, politikai zenére fókuszáló rappereknek (pl. Killer Mike) sokkal kisebb a rajongótábora, mint elődeiknek. Mike együttesének, a Run the Jewelsnek szenvedélyes követői vannak, de a mainstream rap peremén élnek. Másodszor, a mai rapperek politikai nézetei és kritikái szélesebb skálán mozognak (pl. Lupe Fiasco, aki Obamát terroristának nevezte, vagy Chance the Rapper “a fekete embereknek nem kell demokratáknak lenniük”). Harmadszor, és ami a legfontosabb, amikor a mai politikai rapdalok vírusként terjednek, a vita általában magának a zenének a kritikájára összpontosul.

Az olyan dalok, mint a “Fight the Power” is kaptak kritikát, de a mögöttes témákat is megvitatták. A mai dalok ritkán indítják el azt a közmondásos “komoly vitát a faji kérdésekről”, amit szándékukban áll.

Az igazsághoz hozzátartozik, hogy a kritikák egy része jogos. Az olyan daloknak, mint Macklemore “White Privilege II”-je, kevés esélyük volt a sikerre. A szándék megvolt, de a hatás elmaradt. Joyner Lucas “I’m Not Racist” című klipje még problémásabb volt. Az alapgondolatát (hogy a rasszizmust meg lehet oldani egy öleléssel…? mi a fene?) annyira széttépték, hogy a YouTube-on egy válogatásvideó is készült a polarizáló klipre adott összes negatív reakcióból. Kendall-Jenner-Pepsi-reklám szinten rossz volt!

De még Childish Gambino “This is America”-ja sem váltott ki igazi beszélgetést a témáiról – ami egyaránt kapott elismerést és kritikát. A beszélgetés középpontjában a videó grafikus jelenetei álltak. A mélyebb témákat úgy kezelték, mint egy Marvel-film húsvéti tojásait, nem pedig beszélgetésindítóként. Szándéka ellenére a “This is America” öröksége vákuumban él, körülvéve a szélesebb témákkal, amelyeket fel akart vetni.

Amikor a mai rajongók politikai rapet kérnek, olyan albumokat akarnak, mint Kendrick Lamar To Pimp a Butterfly-ja. De csak annyi Kendrick Lamar van, ahány Kendrick Lamar. A To Pimp a Butterfly meglehetősen frissnek tűnhet, de sok minden változott azóta, hogy az album 2015 márciusában megjelent. Az a projekt a Black Lives Matter mozgalom csúcspontján jelent meg. Volt egy kimondatlan felhívás a cselekvésre, hogy valaki, mint Kendrick, megszólaljon. És annak ellenére, hogy az album mögött a tiszteletreméltó politika és Kendrick számos meggyőződése állt, sokak számára mégis betöltötte ezt az űrt.

A hip-hop média is jelentősen megváltozott 2015 óta. Ma már Kendrick vizuális albumokon, dokumentumfilmeken vagy más médiumokon keresztül is átadhatja az üzenetét. Cégekkel is kialakíthat partnerségeket, hogy felléphessen.”

A hip-hop aktivizmusának lehetőségei természetes fejlődésen mennek keresztül. A legtöbb művész dalokon, videókon és a közösségi médián keresztül tudja közvetíteni a kívánt üzenetet. Amint a művész hatalomra tesz szert, ezt az üzenetet dokumentumfilmeken, véleménycikkeken, interjúkon stb. keresztül fel lehet erősíteni. Ezután pedig a legnagyobb művészeknek megvan a hatalmuk ahhoz, hogy partnerségeket, kezdeményezéseket és vállalkozásokat építsenek ki a kívánt változás megvalósításához:

Ez a fejlődés, de habozom progressziónak nevezni. Azoknak a művészeknek, akik “kommunikálnak”, nem kellene kötelességüknek érezniük, hogy az “erősítés” vagy az “építés” felé mozduljanak el. Ez egy tükörkép arról, hogy mi lehetséges.

Mit hoz a jövő

Jay Z karrierje tükrözi ezt a fejlődést. 2003-ban Jay Z olyan dalokra támaszkodott, mint a “99 Problems”, hogy megossza a faji megkülönböztetéssel kapcsolatos nézőpontját. Ahogy Jay egyre nagyobb hatalomra tett szert, úgy nőtt a hozzáférése is. 2016-ban a New York Times számára megjelenteti a “The War on Drugs is an Epic Fail” című rövid videót. A hónap elején pedig együttműködött az NFL-lel, hogy támogassa a társadalmi igazságosságot. Az NFL-Roc Nation megállapodásnak rengeteg problémája van – ahogyan arról itt és itt is beszámoltam -, de még mindig tükrözi a hip-hop potenciálját, mint a változás előmozdítója az általa megoldani kívánt problémákban.

Míg a hip-hop kollektíven nagyobb hozzáféréssel rendelkezik, mint valaha, a legerősebb csatornák még mindig a sztárok számára vannak fenntartva. Az olyan közelmúltbeli albumok, mint Joey Bada$$ All Amerikkkan Bada$$ és Rapsody Eve jól kommunikálták politikai üzeneteiket, és komoly dicséretet kaptak. Most még mindig a zene az elsődleges csatorna számukra, hogy kommunikálják a problémáikat, de ez a karrierjük előrehaladtával változhat.

Amint a hip-hop egyre nagyobb hatalomra tett szert, elvesztette a lefedett underdog státuszát. A lázadó pozíció hajtotta a Public Enemy személyiségét. Még Kanye West 2005-ös “George Bush nem törődik a feketékkel” kijelentése is az akkori hangulatot tükrözte. De a mai kultúrában a hip-hop kevésbé számít underdognak, mint akkoriban. A mai médiakörnyezetben pedig aligha kerül a címlapokra, ha egy művész “megszólal”. Az olyan dalok, mint YG és Nipsey Hussle “Fuck Donald Trump” című dala nem lep meg senkit. Eminem Trump-ellenes cypherje néhány napig sztori volt, de az emberek hamar elfelejtették.

Amikor a sokkoló érték eltűnik, a kulturális relevancia is gyakran elmúlik. Kár érte. A mai művészek az eddigi legjobb munkáikkal szólnak ezekről a kérdésekről. But for both better and worse, hip-hop is in a very different place.

Trapital is one of LinkedIn’s Must-Read Series. Get the next article in your inbox.

Trapital is written by Dan Runcie: info trapital.co