Az iszlám tanúvallomás, a sáhada szerint “Nincs más isten, csak Allah”. A muszlimok szerint ő teremtette a világot hat nap alatt, és olyan prófétákat küldött, mint Noé, Ábrahám, Mózes, Dávid, Jézus és végül Mohamed, aki arra szólította fel az embereket, hogy csak őt imádják, elutasítva a bálványimádást és a többistenhitet.
Az iszlám szó, ami azt jelenti, hogy behódolás, kezdetben nem a Mohamed által alapított vallás neve volt. Inkább az egész emberiség eredeti vallására utalt – sőt magára a világegyetemre is, amely hozzánk hasonlóan Allah szolgálatára lett teremtve.
A korábbi próféták és követőik mind muszlimok (Allahnak alávetettek) voltak, bár a muszlimok hajlamosak összemosni az iszlám és a muszlim szavak általános és konkrét jelentését.
Néhány próféta kapott írásokat Allahtól, nevezetesen Mózes Tóráját, Dávid zsoltárait és Jézus evangéliumát. Üzeneteik és könyveik azonban megromlottak vagy elvesztek.
Csodálatos módon a Mohamednek kinyilatkoztatott Korán (“recitáció”) – maga Allah szava – nem jut ilyen sorsra, így nincs szükség további prófétákra vagy kinyilatkoztatásokra.
Allah nevei és jelleme
A Korán úgy hivatkozik Allahra, mint a Világok Urára. A bibliai Jahvéval ellentétben (akit néha tévesen Jehovának olvasnak), neki nincs személyneve, és a hagyományos 99 neve valójában melléknevek.
Ezek közé tartozik a Teremtő, a Király, a Mindenható és a Mindent Látó. Allah két fontos titulusa egy olyan mondatban fordul elő, amely tipikusan a szövegeket vezeti be: Bismillah, al-Rahman, al-Rahim (Allah, a Könyörületes, az Irgalmas nevében).
Allah az Ítélet Napjának Ura is, amikor a jók, különösen a hívők, mennyei jutalmukba kerülnek, a gonoszok pedig, különösen a hitetlenek, a pokol tüzére. A muszlimok azt állítják, hogy elutasítják Allah antropomorf leírását, a Korán mégis úgy írja le őt, mint aki beszél, trónon ül, arca, szeme és keze van.
Nem történhet semmi, hacsak nem Allah okozza vagy legalábbis engedélyezi, ezért amikor bármilyen tervet szőnek, a muszlimok általában azt mondják: in sha’ allah (Isten úgy akarja).
Ha jól mennek a dolgok, akkor azt mondjuk, hogy ma sha’ allah (Amit Allah akar), de minden esetben mondhatjuk, hogy al-hamdu li-llah (Hála legyen Allahnak). Imáikban és más alkalmakkor (beleértve a csatákat és az utcai tüntetéseket is) a muszlimok kijelentik, hogy Allah mindennél nagyobb (Allahu akbar).
Allah és a Biblia istene
Allah általában úgy gondolják, hogy az arabban “az istent” (al-ilah) jelenti, és valószínűleg inkább rokon, mint származék az arámi Alaha szóból. Minden muszlim és a legtöbb keresztény elismeri, hogy ugyanabban az istenben hisz, még ha az értelmezésük különbözik is.
Az arabul beszélő keresztények Allahnak nevezik Istent, a Gedeon-bibliák pedig a János 3:16-ot idézve különböző nyelveken azt állítják, hogy Allah küldte a fiát a világra.
A Korán a keresztényekhez és a zsidókhoz szólva kijelenti: “A mi istenünk és a ti istenetek egy” (29:46). Az Allah és az al-Rahman neveket nyilvánvalóan az iszlám előtti zsidók és keresztények használták Istenre, és a Korán (5:17-18) még a keresztényeket is bírálja, amiért Allahot Krisztussal azonosítják, és mind a zsidókat, mind a keresztényeket, amiért Allah gyermekeinek nevezik magukat.
Allah nem három személyből álló szentháromság, és nincs fia, aki emberként inkarnálódott (testet öltött). Egyes keresztények ezért tagadják, hogy Allah az általuk elismert isten. Mégis biztosnak tűnnek abban, hogy a zsidók ugyanazt az istent imádják, annak ellenére, hogy hasonlóan elutasítják a szentháromságot és a megtestesülést.
Azt állítani, hogy a Korán istene és a Biblia istene különböző lények, inkább olyan, mint azt állítani, hogy az Újszövetség Jézusa és a Korán Jézusa (aki nem isteni és nem feszítették keresztre) különböző történelmi személyek. Egyesek azt fogják válaszolni, hogy míg az egyetlen Jézusnak vannak egymással versengő értelmezései, addig Isten és Allah eredete különböző.
Politeista eredet
Allaht a Korán kinyilatkoztatása előtt többnyire a politeisták ismerték el. Mohamed saját apját, aki a próféta születése előtt meghalt, Abdullahnak (Isten szolgájának) hívták.
De az az érv, hogy Allah nem lehet Isten, mert eredetileg egy politeista vallási rendszer része volt, figyelmen kívül hagyja a zsidó egyistenhit (és annak keresztény és iszlám származékai) eredetét.
A bibliai írók a kánaáni főistent, El-t azonosították saját istenükkel, noha eredetileg egy nagy panteon élén állt. A Bibliában gyakrabban használják a vele szorosan rokon többes számú elohim formát, de mindkettő ugyanabból a sémi gyökből származik, mint Allah.
El és elohim, az újszövetségi theos (innen a teológia), a latin deus (innen a deizmus) és a kereszténység előtti, germán isten egyaránt utalhat a zsidó-keresztény istenre és más természetfeletti lényekre.
A zsidó, keresztény és iszlám istenértelmezések tehát politeista kontextusból származnak. A hagyományos zsidókhoz és keresztényekhez hasonlóan azonban a muszlimok is úgy vélik, hogy az első emberek, Ádám és Éva vallása monoteista volt. Mivel ez többistenhitűvé romlott, Allah prófétákat küldött, akik mind azt tanították, hogy csak egy isten van.
Az iszlám a judaizmusból vette át azt az elképzelést, hogy különösen Ábrahám volt az, aki (újra)felfedezte az egyistenhitet és elutasította a bálványimádást. Mohamed tehát arra törekedett, hogy visszaállítsa Ábrahám hiteles egyistenhitét, amelytől állítólag még a zsidók és a keresztények is eltértek.
Az istenek mint emberi konstrukciók
Ha élt egyáltalán, ami kétséges, Ábrahám feltehetően az i. e. második évezred elején virágzott. Kritikus történészek és régészek azonban azt állítják, hogy az izraelita egyistenhit csak a babiloni száműzetés idején – jóval több mint ezer évvel később – alakult ki.
Az Istenről és az istenekről alkotott eltérő felfogások oka bizonyára nem az, hogy az emberek vétkesen eltértek volna az eredeti kinyilatkoztatástól. Ezek a hiedelmek inkább emberi konstrukciók és rekonstrukciók, amelyek saját racionalizációinkat, reményeinket, félelmeinket és törekvéseinket tükrözik.
Ez utóbbiak közé tartoznak az egyes embercsoportok azon kísérletei, hogy megvédjék identitásukat, vagy akár érvényesítsék hegemóniájukat másokkal szemben azon az alapon, hogy Isten egyedülállóan őket részesítette előnyben hiteles kinyilatkoztatással.
Úgy tűnik, egyes keresztények ezért tagadják, hogy Allah csak egy másik neve Istennek. Ez magyarázza a malajziai muszlimok azon törekvését is, hogy megakadályozzák, hogy a keresztények Allahként hivatkozzanak Istenre, mert attól tartanak, hogy az Allah keresztény értelmezésének legitimálása veszélyezteti az iszlám dominanciát az országukban.
A cikk a The Conversation Religion + Mythology sorozatának része.