A Benedek-tojás. (Fotó: Magdanatka/.com)
A legfontosabb dolog, amit a Benedek-tojásról tudni kell, hogy semmi köze a híres áruló Benedict Arnoldhoz.
Sőt, egyesek XIII. Benedek pápának tulajdonítják az ételt, aki 1724 és 1730 között uralkodott a Vatikánban, és amíg ott volt, szigorú tojás- és pirítósdiétára fogták – kérésére citromos mártásba mártva. De ez nem egészen Benedek tojása volt, és annak a pápának a végső öröksége nem kulináris, hanem ruházati jellegű volt: megtiltotta a parókák viselését a bíborosoknak.
Az árulókról és a pápákról szóló történeteket félretéve úgy tűnik, hogy a Benedict-tojás igazi forrása a New York City volt az aranykorban, amikor a gazdagok a magánlakások helyett a nyilvánosság előtt kezdtek bulizni, a közemberek szeme láttára, akik szintén szerettek sokáig kimaradni és pénzt költeni az éttermekben.
Egy vacsora a Delmonicóban 1906-ban. (Fotó: Library of Congress/LC-DIG-ds-02966)
Ez volt az a korszak, amikor a brunch igazán kiteljesedett, és ez a klasszikus étel volt az egyik dolog, ami segített meghatározni azt. A Benedict-tojás általában egy felhasított angol muffinból áll, amelynek mindkét oldalát egy-egy szelet kanadai szalonnával, egy buggyantott tojással és hollandiai mártással díszítik. A varázslat a mártásban rejlik, amely tojássárgája, vaj és citrom felvert keveréke.
Ez határozottan nem reggeli étel; a Benedict-tojást mindig is délelőtt 10 óra után fogyasztották. Bár a fényűző délelőtti étkezés hagyománya valószínűleg a brit rókavadászatokról származik (a szolgák előre mentek, és a lovas arisztokraták számára a mezőn készítették el az ételt), a hagyomány akkor lendült fel, amikor a gazdagok beköltöztek a városi központokba, és megismerték a hétvége fogalmát.
1895-ben Guy Beringer brit író szenvedélyes ódát írt a ma már nem létező Hunter’s Weekly című lapban, amely egyszerre magyarázta és népszerűsítette a villásreggelit. Abszolút ajánlott másnaposság elleni gyógymódként: ”A brunch vidám, társasági és ösztönző” – írta Beringer. ”Beszélgetésre késztető. Jó kedvre derít, elégedetté tesz önmagaddal és társaiddal, elsöpri a hét gondjait és pókhálóit.”
Delmonico’s, 1893. (Fotó: British Library/Public Domain)
A tavon túl az amerikai szabadidős rétegek is élvezték a brunch izgalmait. Két manhattani étterem is szorosan kapcsolódik az aranykorhoz, mindkettő a szóban forgó ételtől függetlenül is fontos a kulináris történelem számára. Mégis mindkettő joggal tarthat igényt arra, hogy a Benedict-tojás feltalálásának helyszíne legyen. Nézzük meg mindkét érvet.
Mások úgy vélik, hogy a Benedict-tojást a Delmonico’s-ban, egy svájci család által az 1830-as években New Yorkban megnyitott étteremben találták ki. Nagyszerű vízióik voltak: mindenkinek azt mesélték, hogy az épületük külső oszlopait Pompeji romjai között fedezték fel és Pompeji romjaiból importálták.
A Delmonico’s étlapja, 1917 körül. (Fotó: New York Public Library)
Az 1860-as években az étterem két törzsvendége, egy bizonyos Mr. és Mrs. LeGrand Benedict állítólag egyik reggel a tojás Benedict elemeit kérte, ami után az étlapon kívül is népszerűvé vált.
Egy viccesebb és talán igazabb verzió azonban Lemuel Benedictnek, egy gazdag családból származó férfinak tulajdonítja a tojást, aki szégyent hozott népére azzal, hogy feleségül vett egy operaénekesnőt (a botrány!), és a kocsmákban mindenféle kispolgárokkal iszogatott. Emellett nagyon bőkezű borravalóként is ismerték – más szóval a nép embere volt, magas rangja ellenére is.
A Waldorf Astoria Hotel képeslapja, 1902. (Fotó: The New York Public Library)
A történet szerint Lemuel 1894-ben egy másnapos reggelen bement a Waldorf Hotelbe, és kért “egy kis vajas pirítóst, ropogós szalonnát, két buggyantott tojást és egy horogra való hollandiai szószt”. (A “hooker” az, amit ma “glug”-nak vagy “slug”-nak hívunk.)
Megfigyelheted, hogy Lemuel kért kombinációja nem egészen ugyanaz, mint amit ma ismerünk. A kanadai szalonnára való átállás Oscar Tschirkynek, a Waldorf Hotel főpincérének köszönhető, aki korábban a Delmonico’s-ban dolgozott. Ő volt az amerikai konyhaművészet úttörője, aki a Waldorf salátát is megalkotta, és a Thousand Island dresszinget rövid időre előkelő fűszerré tette.
Oscar Tschirky, 1885. (Fotó: Public Domain)
Már érthető, hogy a tökéletes villásreggeli fogást egy keményen bulizó, pénzéhes szélhámos találta fel. De Lemuel hozzájárulása a nappali falánksághoz talán már feledésbe merült volna, ha nem lett volna a leszármazottja, Jack Benedict, aki szenvedélyesen szereti a családja történetét, és akit egy 1978-as Bon Appetit cikk gyújtott fel, amely a Benedict tojást a Delmonico’s-t látogató Benedict házaspárnak (nem rokon) tulajdonította.
Jack élete későbbi feladatává tette, hogy visszaszerezze az ételt a családjának. Megnyitotta az L.C. Benedict Restaurant & Tavernát a coloradói Winter Parkban. A névadó ételt kétféleképpen tálalta: Lemuel’s Way, pirítóssal és szalonnával, és Oscar’s Way, angol muffinnal és kanadai szalonnával.
Egy 1907-es reggeli menü a Waldorfból. (Fotó: New York Public Library)
A McDonald’s-szal is megpróbált partnerségre lépni, egy “Eggs McBenedict”-et javasolva, de úgy tűnik, a Tojás McMuffin már a munkálatokban volt, mire Jack felvette a kapcsolatot.
A tojás Benedictnek körülbelül 100 évbe telt, mire a villásreggeli klasszikusává vált – a Christian Science Monitor 1984-es, villásreggeliről szóló cikke még mindig nem határozta meg az ételt -, de Lemuel másnapos kétségbeesésének és Jack kitartó kampányának köszönhetően a Benedict család maradandó benyomást tett az amerikai hétvégi kultúrára.
Emeljük rátok a Bellinit, Benedicts.
Emeljük a Bellinit, Benedicts.