Ki birtokolhat ingatlant a Holdon és a Marson?
Szerző: Bibek Debroy| Közzétéve: 2020. október 31. 01:16
Pár hónappal ezelőtt a nyugat-bengáli újságok Covid közepette beszámoltak egy emberről, aki egy hektár földet vásárolt a Marson. Amikor felmutatta a tulajdoni lapot, a média megkérdezte, hogy tervezi-e, hogy a nászútját (hamarosan megnősül) a vörös bolygón tölti. Aki egy üveg Laphroaigot vásárol, szintén kap egy tulajdoni lapot, és egy négyzetméternyi földet bérel Islayben. De Islay földi, a Mars nem.
Valóban van olyan cég (talán több is), amely egy hektár földet ad el a Marson, a Nemzetközi Emberi Bolygókutató Szövetség (IAOHPE) által bejegyzett okirattal. Nem találtam semmit, ami arra utalna, hogy ez egy hiteles szervezet lenne. De ha vannak elég hiszékenyek ahhoz, hogy fizessenek ezért a kétes értékű csomagért (van standard, deluxe és prémium ár), és szeretik az ebből fakadó egotripet, akkor miért ne? Úgy tűnik, ez nem különbözik attól az ötlettől, hogy tiszteletbeli doktori címeket vásárolnak kétes tudományos érdemekkel rendelkező helyeken.
Aki vásárolt már földet Indiában, az tudja, hogy az adásvételi okirat bejegyzése nem garantálja a tulajdonjogot vagy a tulajdonjogot. Ez azonban nem megfelelő analógia. Az adásvételi okirat bejegyzése esetén az eladóról feltételezhető, hogy birtokolja a tulajdonjogot. A Mars, vagy a Hold esetében nem lehet ilyen vélelem.
Míg a Mars viszonylag új, addig a Holdon már jó ideje van földterület, szintén az IAOHPE által bejegyzett okiratokkal, vagy anélkül. Sushant Singh Rajput csak egy példa volt. Ott volt az a német, aki azt állította, hogy Nagy Frigyes Frigyes az ő ősének adta a Holdat. Az Interplanetary Development Corporation és a Lunar Embassy Commission holdi ingatlanokkal házalt.
Minden sci-fi ismerő emlékszik Robert Heinlein 1949-es novellájára, Az ember, aki eladta a Holdat. Ez az ember egy Delos David Harriman nevű üzletember volt. Annak idején, legalábbis a fikcióban, Heinlein egy olyan jogi maximára hivatkozott, amely a jogtudományban rendkívül érdekes fejlődésen ment keresztül. Ez a díszesen hangzó latin (a jog mindig lenyűgözőbbé válik, ha latint használnak) maxima a következő: Cuius est solum, eius est usque ad coelum et ad inferos, rövidebben ad coelum doctrine.
Egyszerű magyarázat szerint annak, aki egy földterület tulajdonosa, nemcsak a földterülethez van joga, hanem a föld feletti levegőhöz és a föld alatti felszín alatti részhez is. A novellában Harriman ezt az elvet felhasználva győzi meg az ENSZ-t, hogy adjon a vállalatának jogokat a Holdra. A légi közlekedéssel (a változás a léggömbös repülésekkel kezdődött) és most az űrutazással az ad coelum körülhatároltá vált. Nincs végtelenül fent és végtelenül lent. Vannak határok.
A Holdon, a Marson és az aszteroidákon való jogokkal kapcsolatos konkrétumokra vonatkozóan létezik a világűrről szóló szerződés (OST, 1967), és ez kiterjed a Holdra és más égitestekre. A legtöbb ország aláírta, bár néhányan aláírták, de még nem ratifikálták. A szerződés II. cikke elég egyértelműnek tűnik, legalábbis szándékát tekintve. “A világűr, beleértve a Holdat és más égitesteket is, nem képezi nemzeti kisajátítás tárgyát szuverenitásra való hivatkozással, használat vagy megszállás útján, vagy bármilyen más módon.” Minden jogot (és jogszabályt) felülírnak az események, ahogyan az ad coelum doktrínát is végül módosítani kellett.
A világ 2020-ban más, mint 1967-ben. A sci-fi birodalmán kívül ki gondolta volna 1967-ben, hogy magáncégek merészkednek majd az űrbe, vagy hogy csirkefalatkák fognak lebegni az űrben? Az olyanok, mint az IAOHPE, azzal érvelhetnek, hogy a II. cikk csak a szuverén államokra vonatkozik, nem pedig az egyes felekre. Ha van ilyen jogi eset, gyanítom, hogy az OST VI. cikke elegendő a kérdések rendezéséhez. “A Szerződésben részes államok nemzetközi felelősséget viselnek a világűrben – beleértve a Holdat és más égitesteket is – folytatott nemzeti tevékenységekért, függetlenül attól, hogy ezeket a tevékenységeket kormányzati szervek vagy nem kormányzati szervezetek végzik-e, valamint annak biztosításáért, hogy a nemzeti tevékenységeket a jelen Szerződésben meghatározott rendelkezésekkel összhangban végzik.
A nem kormányzati szervezetek világűrben – beleértve a Holdat és más égitesteket is – végzett tevékenységeihez a Szerződés megfelelő részes államának engedélye és folyamatos felügyelete szükséges.” A Szerződéssel máshol van a probléma. Az évjáratot tükrözve az OST elsősorban a békés űrkutatásról és a hidegháború űrbeli korlátozásáról szól. Nem számolt a tulajdonjogokkal az űrben. A földhöz hasonlóan a tulajdonjogok is jogok kötegei.
A tulajdonjog csak az egyik elem. A tulajdonjogtól elvonatkoztatva, mi a helyzet a földön kívüli erőforrások bányászatával? Az OST-t kiegészítésekkel egészítették ki, például az űrből származó tárgyak (beleértve az űrhajósokat is) visszatérésével, a kilőtt tárgyak nemzetközi nyilvántartásával és felelősségével, valamint a kormányok égi testeken való tevékenységének korlátozásával kapcsolatban. India is részese ezeknek. Ezek azonban nem foglalkoznak az erőforrások – nem mindig a kormányok, hanem a magáncégek által történő – kiaknázásának alapvető kérdésével. Az ENSZ-szerződéseket gyakran megsértik.
Egy ilyen új szerződés az ENSZ égisze alatt mindenesetre valószínűtlen. Ha az USA 2015-ben nemzeti jogszabályt hozhat (Commercial Space Launch Competitiveness Act, el kellene olvasni, hogy ez mit mond az űrforrások feltárásáról és hasznosításáról), akkor India miért ne tehetné meg? Nekünk van űrprogramunk, és nemrég engedélyezték a magán belépést ezekbe. Azonban az indiai Nemzeti Űrfejlesztési és
Authorizációs Központ (In-Space), a New Space India Ltd (NSIL) és az Antrix Corporation is jogszabályi támogatást igényel az erőforrások kereskedelmi célú kiaknázásához, még akkor is, ha ez ellentétes az India által korábban elfogadott álláspontokkal.
Bibek debroy
A miniszterelnök gazdasági tanácsadó testületének elnöke (Tweetek @bibekdebroy)