kollektív tudat
A kollektív tudat kifejezés a szubjektumnak a társadalom egészén belüli állapotára utal, és arra, hogy egy adott egyén hogyan tekinti magát egy adott csoport részének. A kifejezést kifejezetten olyan társadalomelméleti/pszichoanalitikusok használták, mint Durkheim, Althusser és Jung, hogy kifejtsék, hogyan jut el egy autonóm egyén egy nagyobb csoporttal/struktúrával való azonosuláshoz. Határozottan a “kollektív” jelentése: “egyes személyek vagy dolgok gyűjteménye által alkotott; gyűjteményt alkotó; egybefogott; egy egésznek tekintett; összevont, összegyűjtött” (OED). Hasonlóképpen, a “tudatosság” (egy olyan kifejezés, amelynek meghatározása kissé bonyolultabb a maga összes következményével együtt) a következőket jelenti: “Közös vagy kölcsönös tudás”, “Belső tudás vagy meggyőződés; olyan tudás, amelyről az ember önmagában tesz tanúbizonyságot; különösen a saját ártatlanságáról, bűnösségéről, hiányosságairól”, és “Az az állapot vagy tény, hogy mentálisan tudatos vagy tudatában van valaminek” (OED). A két fogalom összekapcsolásával feltételezhetjük, hogy a kollektív tudat kifejezés egy mindenki által ismert belső tudásra, vagy egy több személy által osztott tudatra utal. A legegyszerűbben úgy gondolhatunk a kifejezésre (még a rendkívül terhelt történelmi tartalma ellenére is), ha úgy tekintünk rá, mint egy olyan eszmére vagy hajlamra, amelyben mindannyian osztozunk, bárkit is jelentsen is konkrétan a “mi”.
Bár a történelem Émile Durkheimnek tulajdonítja a kifejezés megalkotását, sok más teoretikus is foglalkozott a fogalommal. A kifejezést kifejezetten olyan társadalomelméleti szakemberek használták, mint Durkheim, Althusser és Jung, hogy kifejtsék, hogyan azonosul egy autonóm egyén egy nagyobb csoporttal/struktúrával, és mint ilyen, az egyének közötti hasonlóság mintái hogyan hozzák olvasható egységbe ezeket a struktúrákat. Durkheim és Althusser a szubjektum mint külső folyamatok/társadalmi feltételek összességeként való létrejöttével foglalkozik. Szintén érdemes megemlíteni (bár kissé másfajta) Vlagyimir Vernadszkij, Katherine Hayles és Slavoj Zizek írásait (különösen a kibertérről szóló írásait).
A szociológiai módszer szabályai című művében Durkheim társadalmi lelkiismerete a társadalomelméletéből fakad. Kétségbeesetten kutatva, hogy mi készteti az egyéneket arra, hogy hasonló és kiszámítható módon cselekedjenek, megfigyeli: “Ha nem vetem alá magam a társadalom konvencióinak, ha öltözködésemben nem felelek meg a hazámban és osztályomban megfigyelt szokásoknak, az általam kiváltott gúny, a társadalmi elszigeteltség, amelyben tartanak, ha enyhített formában is, de ugyanazokat a hatásokat váltja ki, mint a büntetés…..” (Durkheim 3). Végül arra a következtetésre jut, hogy “Egy társadalmi tényt a külső kényszerítő erő alapján kell felismerni, amelyet az egyének felett gyakorol vagy képes gyakorolni, és ennek a hatalomnak a jelenlétét a maga részéről vagy valamilyen konkrét szankció létezéséből, vagy pedig minden olyan egyéni törekvéssel szemben tanúsított ellenállásból lehet felismerni, amely annak megsértésére irányul” (Durkheim 8). Az emberek tehát egyfajta jutalmazás-büntetés rendszeren keresztül jutnak el oda, hogy bizonyos módon cselekedjenek, amely mind az állam, mind a társadalmi szféra(k) szintjén érvényesül; az alanyokat egyfajta befelé-kifelé mozgásra nevelik; az egyénnek lehetnek bizonyos barbár hajlamaik, de a társadalmi szférába való beilleszkedési folyamat a pozitív vagy negatív megerősítések elosztásával korrigálja ezeket a tendenciákat. A kollektív tudat a kiképzett szubjektum affektusa – az alattvalóvá válás folyamatán keresztül az egyén megtanul közösnek lenni: úgy öltözködni, beszélni és viselkedni, mint a szomszédai. A “társadalmilag tudatos” szubjektum az olvasható szubjektum, az, aki a csoport/társadalom többi tagjához viszonyítva a látható azonosság bizonyos fokán létezik.
Louis Althusser, a lelkes marxista, kifejezetten az egyén “csinálásával” mint a külső kényszer folyamatával foglalkozott. Az ő megfogalmazásában a szubjektumot az “ideológiai államapparátusok” vagy ISA-k felülről lefelé irányuló hálózatán keresztül hozzák létre, amelyek “a közvetlen megfigyelő számára megkülönböztetett és specializált intézmények formájában mutatkoznak meg” (Althusser 143). A struktúra tetején az Állam áll, amelynek célja, hogy intézményi közvetítések sorozatán keresztül ellenőrizze az alsót (az egyes szubjektumokat). Az ISA-k a kommunikáció és az információ minden formáját megjelenítik a nyilvánosság számára. Ők minden elképzelhető intézmény: Az oktatás, a média, a jog, a vallás stb. Ezek az ISA-k a hatalmat mindenkor a szubjektumra irányítják, kívülről a szubjektív (és alávetett) testté csiszolva őt, amely fenntartja és reprodukálja az állam hatalmát. Althusser megfogalmazásában a nyilvánosság egyes tagjainak belterjessége a külső kényszer egész életen át tartó bombázásából születik – az egyének bizonyos közös kötelességek teljesítéséhez jutnak, közös törekvéseik vannak, közös életpályákat követnek stb. Az egyes egyén “öntudata” nem olyasvalami, ami egy egyedi belső lélekből ered, hanem inkább az állam külső eszközei által kényszerül létbe. A kollektív tudat tehát ismét az egyénnek egy nagyobb csoporthoz vagy struktúrához való viszonyát jelenti, de jelöli a csoport tagjai közötti azonosságot (ugyanazok az ISA-k vonatkoznak minden alanyra), amelyek úgy hatnak, hogy a csoportot összetartó egésszé teszik.
A kollektív tudat fent említett előírásai úgy fejezik ki a kifejezést, mint a bármely adott társadalomban jelen lévő külső feltételek belső reprezentációját. Ezek különböző módokon hatnak a szubjektumra, majd asszimilálódnak a szubjektum tudatába. Az elképzelés szerint a kollektíva a hasonlóan gondolkodók tömege, akik a termelőerő reprodukálására (újra)keletkeznek. A kollektív tudat tehát az affektus/hatás bármely adott közönségre és annak belsejében, amelynek gondolatait és cselekedeteit folyamatosan közvetíti a külső nyomás.
A kollektív tudat fogalma óriási mértékben köszönhető a pszichoanalízis 20. században kialakuló népszerűségének is. Carl Jung alkotta meg a kollektív tudattalan kifejezést az egyéni álmok közös összefüggéseinek és jelentéseinek jelölésére. Jung szerint létezik “mitológiai motívumok, eszmék vagy képek kombinációi, amelyek a saját vagy más népek mítoszaiban fellelhetők”, és amelyek “kollektív jelentést adnak, olyan jelentést, amely az emberiség közös tulajdona” (Jung 322). A tudattalan az énnek az a része, amelyről az egyén nincs tudatában, mégis irányítást gyakorol az egyén viselkedése, vágyai és késztetései felett. Mint ilyen, a tudattalan sosem válik el teljesen az egyénen belüli tudattól, és az egyik szükségszerűen tájékoztatja a másikat. A pszichoanalitikus beszéd egyik fő célja a tudattalan tudatosítása, hogy a páciens tudatára ébredjen annak, hogy miért viselkedik bizonyos módon. A jungi “kollektív tudattalan” azért fontos a másik, a “kollektív tudat” vizsgálatakor, mert egy csoport minden tagja számára közös archetípusok eredeti készletét sugallja, amelyekből a csoporton belül jelentéseket, összefüggéseket és mintákat fogalmaznak meg.
Az althusseri és pszichoanalitikus olvasatok a kollektív tudat klasszikusabb jelentését mutatják be, diszkurzív tulajdonságai mégis igaznak csengenek arra, ahogyan jelenleg a médiatudományok alapjaként gondolkodunk a kifejezésről. Marshall McLuhan a médiát az “ember kiterjesztéseként” határozza meg, jelezve, hogy az emberek a világot és eszközeit a maguk képére teremtik, a technológiai apparátusokat az érzékeikhez hasonlítja. A média, McLuhan szellemében, szorosan kapcsolódik a médium szóhoz, amelyet a következőképpen írnak le: “Valami, ami két fokozat, mennyiség, minőség vagy osztály között van; egy középső állapot” (OED). Az internet a végső médium; virtuális találkozóhelyet biztosít a személyek számára, ahol összegyűlhetnek és elvégezhetik a szubjektivitás napi rituáléit (még a személyközi diskurzus mikroszintjén is), mindezt egy technológiai hálózaton keresztül csatornázva.
A kollektív tudat olyan kifejezés, amelyre a média teoretikusainak nagy szüksége van, mert ez a média egyik, ha nem a médiumok egyik hatását tételezi fel – amelyek legtágabb elsődleges funkciója az üzenetek/információk egyik oldalról a másikra történő továbbítása/átadása/értelmezése/újraértelmezése. Miután a kortárs történelmi korszakot “poszthumánnak” nevezték, a Katherine Hayles-hez hasonló médiaelméleti szakemberek erősen támaszkodnak a kollektív tudat fogalmára. Egy McLuhan-szerű manőverrel az internet-elmélet művelői a “kódot” (az internetes nyelvet létrehozó bináris-numerikus formulákat) az emberi genom közvetlen másolataként jelölik meg: a különbségeket egyszerű, univerzális entitások kis variációi hozzák létre. A How We Became Posthuman című könyvében Hayles megjegyzi, hogy “a poszt-ember nem azért “poszt-ember”, mert szükségszerűen nem szabad, hanem mert nincs a priori módja egy olyan önakarat azonosításának, amelyet egyértelműen meg lehetne különböztetni egy másik akarattól”. (Hayles 4) A kódolt emberi létezés a liberális szubjektum szingularitását nélkülözi. A szinguláris akaratok sokasága vagy a különböző szellemek és személyiségek kakofóniája helyett a szubjektumok az egyesek és nullák variációin keresztül működő kódokba íródnak át.
A jelenlegi médiateoretikusok néha a kollektív tudat fogalmát összekapcsolják azzal, hogy az internetet mint a valóban globális társadalom megteremtésének egyik fő közvetítőjét jelzik. Slavoj Zizek a “Telepolis” című online technológiai folyóiratnak adott 1998-as interjújában az internetes kultúra tudatát úgy írta le, mint “ezt a neo-jungi gondolatot, hogy a mechanisztikus, hamis individualizmus korában élünk, és hogy most egy új mutáció küszöbén állunk… Mindannyian osztozunk egy kollektív tudatban”. A “kollektív elme”, amelyet Zizek itt tárgyal, Vlagyimir Vernadszkij orosz geokémikus nooszférájára utal. A nooszféra “A bioszféra azon része, amelyet a gondolkodó emberiség foglal el” – egy hármas evolúciós rendszer utolsó része, amelyben az emberi megismerés kiszabadul a szerves test korlátai közül. A nooszférát “a tudatosság, az elme (megjelenése vagy dominanciája) jellemzi” (OED).
Anna Piepmeyer
2007 tél