Manticore

Manticore illusztráció Edward Topsell A négylábú állatok története (1607) című művéből.

A mantikór egy közép-ázsiai legendás lény, egyfajta kiméra, amelyről néha azt mondják, hogy a szfinxszel áll rokonságban. Gyakran féltek tőle, mert erőszakos és vad volt, de csak akkor kezdték a mantikórt a gonosz előjelének tekinteni, amikor a középkorban bekerült az európai mitológiába.

Mint sok ilyen szörnyeteg, a mantikór létezése is vitatott. Felmerült, hogy a tigrisekről szóló meséket megszépítették, hogy a még félelmetesebb mantikórt létrehozzák. Mások azt állították, hogy egy ilyen faj még ma is létezik. Legalábbis a fantasy világában létezik, méltó és érdekes ellenfelet szolgáltatva a hősöknek.

Etimológia

Eredetileg a manticore kifejezés a latin mantichora szóból került az angol nyelvbe, amelyet a görög mantikhorasból kölcsönöztek. A szó görög változata valójában a martikhoras téves kiejtése az eredeti korai középperzsa martyaxwar szóból, ami “emberevőnek” fordítható (martya “ember” és xwar- “megenni”).

leírás

Az egyes változatok azonban időnként eltérnek, a mantikór leírása általánosságban úgy tűnik, hogy emberfejű, gyakran szarvakkal, szürke vagy kék szemekkel, három sor vascápa-szerű fogsorral és hangos, trombita/csőszerű üvöltéssel. A teste általában egy (néha vörös bundájú) oroszláné, a farka pedig egy sárkányé vagy skorpióé, amely egyesek szerint képes mérgező tüskéket vagy szőrszálakat kilőni, hogy ártalmatlanná tegye a zsákmányt.

A mantikór állítólag elölről vagy hátulról is képes kilőni a tüskéit, a farkát a teste fölé hajlítva előrefelé, vagy a farkát kiegyenesítve hátrafelé. Az egyetlen élőlény, amely állítólag túléli a mérgező fullánkokat, az elefánt. Ezért a vadászok elefántokon lovagoltak, amikor a mantikórára vadásztak.

A mantikóráról azt mondják, hogy magasra és messzire tud ugrani; kiváló vadász, és állítólag különleges étvágya van az emberhúsra. Esetenként a mantikór valamilyen szárnyakkal rendelkezik.

Eredet

A mantikór az ókori perzsa mitológiából származik, és a nyugati mitológiába Ctesias, a perzsa udvar görög orvosa vitte be az i. e. ötödik században. A romanizált görög Pausanias Görögország leírásában felidézte a Rómában látott különös állatokat, és megjegyezte,

A Ctesias által az indiai történetében leírt állatot, amelyet az indiaiak martichorának, a görögök pedig “emberevőnek” neveznek, hajlamos vagyok azt hinni, hogy az oroszlán. De hogy mindkét állkapcsa mentén három sor foga van, és a farka hegyén tüskék vannak, amelyekkel védekezik közelről, míg távolabbi ellenségeire íjászok nyilaiként dobálja őket; mindez szerintem hamis történet, amelyet az indiánok a fenevadtól való túlzott rettegésük miatt adnak tovább egyikről a másikra. (Leírás, xxi, 5)

Egy XIII. századi bestiárium, a Rochester Bestiary (British Library, Royal MS 12 F XIII) 24v fólióján a Manticora látható.

Az idősebb Plinius nem osztotta Pausanias szkepticizmusát. Arisztotelész természetrajzát követte azzal, hogy a mantikórát – amelyet félrefordítva manticorusnak írtak át, és így került át az európai nyelvekbe – az állatok leírásai közé sorolta Naturalis Historia című művében, i. sz. 77 körül.

Plinius könyvét az európai középkorban széles körben kedvelték és kritikátlanul elhitték, amelynek során a mantikórát gyakran illusztrálták a bestiáriumokban.

A mantikórának egy keleti változatát egyes helyiek szerint Délkelet-Ázsia dzsungeleiben lakik, és éjszaka becserkészi a falusiakat. Bár spekulatív, hogy a helyiek valóban hisznek-e a mitikus lény létezésében, vagy csupán egy hagyományt visznek tovább, nem egyértelmű. A fantasy szubkultúrán kívül Délkelet-Ázsia az egyetlen terület a világon, ahol a mantikórákról szóló beszámolók továbbra is szóba kerülnek.

Egy vad bengáli tigris

Némelyek szerint a mantikór nem több, mint egy tigris, vagy bengáli tigris, vagy kaszpi tigris, melynek bundája vörösnek látszik a napon. Míg azok, akik láttak ilyen állatokat, amelyekről köztudott, hogy megtámadták, sőt meg is ették az embereket (és a római arénákban gladiátorok ellen használták őket), természetesen félelmetesnek írnák le őket, azok számára, akik soha nem látták őket, minden tulajdonságuk fantasztikusan hangzik. Így a három fogsor és a farkon lévő tüskék a tigrisről szóló mesék díszítőelemévé válhattak.

Heraldika

A mantikór későn, a XVI. században jelent meg a heraldikában, befolyásolva néhány manierista ábrázolást, például Bronzino A luxus leleplezése című allegóriáját (National Gallery, London) – de gyakrabban a “grotteschinek” nevezett dekoratív sémákban – a csalás bűnéről, amelyet egy gyönyörű női arccal rendelkező szörnyűséges kiméraként képzeltek el. Így került át Cesare Ripa Iconologia című műve révén a szfinx XVII-XVIII. századi francia felfogásba. Soha nem volt olyan népszerű, mint a heraldikában használt más mitológiai lények, valószínűleg azért, mert mindig megőrizte a rosszindulatúság elemét.

Szimbolika

A középkorban a mantikórt néha Jeremiás próféta szimbólumának tekintették, mivel mindketten föld alatti lakók voltak. A pozitív konnotációk azonban nem ragadtak a mantikórához. Vad viselkedése és félelmetes megjelenése hamarosan a gonosz jelképévé tette, és a mantikórt Európában a rossz hírek előjeleként kezdték el emlegetni. Egy mantikórt látni azt jelentette, hogy közelgő szerencsétlenséget látunk. Így aztán olyan balszerencsét jelentett, mint a közmondásos fekete macska a modern társadalomban.

Popkultúra

Noha a mantikór nem olyan népszerű, mint más mitikus lények, a modern társadalom fantasy szubkultúrájában mégis életben maradt.A mantikór több fantasy-regényben is megjelenik, köztük J. K. Rowling Harry Potter-sorozatában. A mantikór szerepelt a boszorkány által a menazsériája számára befogott különleges lények egyikeként Peter S. Beagle Az utolsó egyszarvú című regényében is, amelyből népszerű animációs film is készült. A mantikór Robertson Davies A Deptford-trilógia második regényében, A mantikórában (1972) is szerepel.

A mantikórák azonban leginkább szerepjátékokban és videojátékokban tűnnek fel. A Dungeons and Dragons, a Magic: The Gathering és a Warhammer Fantasy Battles mind tartalmaz mantikórákat.

Jegyzetek

• Ashman, Malcolm és Joyce Hargreaves. Mesés állatok. Overlook, 1997. ISBN 978-0879517793
• Barber, Richard. Bestiárium: Being an English Version of the Bodleian Library, Oxford, MS Bodley 764. Boydell Press, 2006. ISBN 978-0851157535
• Borges, Jorge Luis. A képzeletbeli lények könyve. Amazon Maradékok, 2005. ISBN 0670891800
• Hassig, Debra. A fenevad jele: A középkori bestiárium a művészetben, az életben és az irodalomban. Routledge, 2000. ISBN 041592894X
• Nigg, Joe. Wonder Beasts: Mesék és mondák a főnixről, a griffről, az egyszarvúról és a sárkányról. Libraries Unlimited, 1995. ISBN 156308242X
• Nigg, Joe. A mesés állatok könyve: Írások kincstára az ókortól napjainkig. Oxford University Press, USA, 1999. ISBN 978-0195095616
• Nigg, Joe. A sárkányok könyve & Egyéb mitikus állatok. Barron’s Educational Series, 2001. ISBN 978-0764155109

Credits

A New World Encyclopedia írói és szerkesztői újraírták és kiegészítették a Wikipédia szócikkét a New World Encyclopedia szabványainak megfelelően. Ez a szócikk a Creative Commons CC-by-sa 3.0 licenc (CC-by-sa) feltételeinek megfelelően használható és terjeszthető megfelelő forrásmegjelöléssel. A licenc feltételei szerint, amely mind az Újvilág Enciklopédia munkatársaira, mind a Wikimédia Alapítvány önzetlen önkéntes közreműködőire hivatkozhat, elismerés jár. To cite this article click here for a list of acceptable citing formats.The history of earlier contributions by wikipedians is accessible to researchers here:

• Manticore history

The history of this article since it was imported to New World Encyclopedia:

• History of “Manticore”

Note: Some restrictions may apply to use of individual images which are separately licensed.