Az animáció egy állóhullámot (fekete) mutat, amelyet két ellentétes irányban terjedő hullám (kék és piros) összegeként ábrázolnak. A seiche a hintához hasonló mozgású állóhullám, amelyben a legnagyobb függőleges rezgések a víztömeg mindkét végén vannak, a hullám “csomópontjánál” vagy középpontjánál pedig nagyon kis rezgések vannak. Állóhullámok bármilyen zárt vagy félig zárt víztömegben kialakulhatnak, egy hatalmas tótól egy kis kávéscsészéig.
Seichek és meteotsunamik. Mi a különbség?
A szeicheket és a meteotsunamikat gyakran egy csoportba sorolják, pedig két különböző eseményről van szó. A szelek és a légköri nyomás egyaránt hozzájárulhat a szeiche és a meteotszunami kialakulásához; a szelek azonban jellemzően fontosabbak a szeiche mozgásában, míg a meteotszunami kialakulásában gyakran a nyomás játszik jelentős szerepet. Néha a szeiche és a meteoszunami akár egyidejűleg is előfordulhat. A szeichek olyan állóhullámok, amelyek hosszabb ideig tartó vízszintingadozással járnak (jellemzően három vagy több órás időszakokat meghaladóan), míg a meteotszunamik olyan progresszív hullámok, amelyek a hullámperiódusok cunami-frekvenciasávjára korlátozódnak (két perc és két óra között). A szeichek általában részben vagy teljesen zárt medencékre korlátozódnak, mint például az Erie-tó. A meteotunamik előfordulhatnak ilyen medencékben, de a nyílt partvidéken is gyakoriak. Egyetlen meteotszunami nagy távolságokra képes eljutni, és a partvonal igen nagy részét befolyásolhatja.
Ha megfigyelte már, hogy a víz ide-oda csobog egy úszómedencében, fürdőkádban vagy egy csésze vízben, akkor lehet, hogy szemtanúja volt egy kisebb méretű szeiche-nek (ejtsd: szeiche). Sokkal nagyobb léptékben ugyanez a jelenség nagy víztömegekben, például öblökben és tavakban fordul elő. A szeiche bármely félig vagy teljesen zárt víztömegben előfordulhat.
A szeiche jellemzően akkor keletkezik, amikor az erős szél és a légköri nyomás gyors változása a vizet a víztömeg egyik végéből a másikba nyomja. Amikor a szél megáll, a víz visszapattan a zárt terület másik oldalára. A víz ezután órákig vagy akár napokig is ide-oda ingadozik. Hasonló módon földrengések, cunamik vagy heves viharfrontok is okozhatnak szeicheket az óceáni partok és óceáni kikötők mentén.
Az Erie-tó ismert a szeichekről, különösen, ha erős szél fúj délnyugatról északkeletre. 1844-ben egy 22 láb magas szeiche átszakított egy 14 láb magas partfalat, ami 78 ember halálát okozta, és olyan mértékben feltorlaszolta a jeget, hogy a Niagara-vízesés átmenetileg nem folyt tovább. Nemrégiben, 2008-ban az Erie-tóban az erős szél 12-16 láb magas hullámokat keltett, ami áradásokhoz vezetett a New York állambeli Buffalo közelében. A louisianai Pontchartrain-tóról is ismert, hogy a nyári hónapokban a délutáni viharos szélrohamok áthaladása után rendszeresen kialakulnak kisebb szeiche-ek.
A Nagy-tavak és más nagy vízfelületek némelyikén a szeiche “magas” és “alacsony” szintje között akár négy-hét óra is eltelhet. Ez nagyon hasonlít az óceánok dagálya és apálya közötti időtartamhoz, és gyakran összetévesztik dagálynak.