A fürdőzés, a wellness-élmények és még a hétköznapi házimunka sem lenne ugyanaz a szerény szivacs nélkül. A főként a Demospongiae osztályba tartozó szivacsokat évezredek óta tisztálkodási segédeszközként árulják a kereskedelemben, emellett vízszűrőként, katonasisakok párnázására, valamint festésre és díszítésre is használták őket. (Az élénk színű párna, amely most a konyhai mosogató mellett lóg, természetesen a természet praktikus eszközéről mintázott szintetikus konstrukció.)
Noha a természetes szivacsok hasonlítanak fürdőszobai társaikra, valójában a lehető legkevésbé sem állnak rokonságban egymással. A szivacs, amellyel súrolunk, egy kiszáradt trópusi vagy szubtrópusi tök, amely a Luffa nemzetséghez tartozik (leggyakrabban a L. aegyptiaca vagy a L. acutangula faj). És bár senki sem teljesen biztos abban, hogy honnan származik – ahogy W. M. Porterfield írta egy 1955-ös Economic Botany cikkben: “a szivacsos tök termesztése olyan ősi eredetű, hogy lehetetlen meghatározni, hogy eredeti hazája Afrikában vagy Ázsiában volt-e” – egy 1990-es tanulmány szerint valószínűleg Indiában termesztették először. Ezek a növények – amelyek egy kicsit úgy néznek ki, mint az óriás uborkák – szinte minden trópusi éghajlaton és meleg évszakkal rendelkező helyen egész évben nőnek, feltéve, hogy sok nedvesség van és nem fenyeget a fagy veszélye.
A szivacsokhoz hasonlóan a rostos, szárított luffát valószínűleg már néhány ezer éve használják Egyiptomban és Ázsiában. De a legnagyobb fellendülése tisztítószerként az 1890-es évek elején kezdődött, amikor Japánban elkezdték a luffa kereskedelmi célú termesztését nemzetközi exportra. (Ezt megelőzően a luffát főleg akkor használták, amikor egy alapos háztartási súrolásra volt szükség). A The New York Times Magazine szerint a hámlasztószer híre éppen akkor terjedt el, amikor a 19. század végén és a 20. század elején a fürdőruhák és a szegélyek elkezdtek visszahúzódni, ami sok nőben újból aggodalmat keltett a bőrük simasága miatt. Az olyan találmányok, mint az Improved Bathing Mitten, amelyet 1889-ben szabadalmaztatott a brooklyni Judson S. Snyder (Brooklyn, New York), könnyebben kezelhető változatokká alakították át a nagy tököket. 1893-ra “úgy tűnt, senki sem tudott megegyezni abban, hogyan kell írni a szivacs nevét, de olyan őrületet keltett, hogy várhatóan “egy ‘loafer,’ ‘luphar,’ egy ‘loopa’ vagy egy ‘loofah’ minden mosdókagylóban az országban” – olvasható ugyanebben a New York Times Magazine cikkben.”
De nem csak a tisztításra voltak jók. Porterfield szerint a növény kereskedelmi célú termesztése az 1890-es években lehetővé tette, hogy a luffák ipari szerepek széles skáláját töltsék be. A második világháború előtt az importált luffa górék több mint felét szűrőkben használták (főként a haditengerészetnél), a gőzgépektől a dízelmotorokig mindenhez. Emellett vízszűrőként, ipari súrolóként, sőt sebészeti eszközként is használták őket. Miután a háborús konfliktusok miatt a nyugati hatalmak máshonnan kezdték beszerezni a luffa-szállítmányokat, a szárított zöldségfélék a 20. század közepéig továbbra is hasznosnak bizonyultak tankok, sisakok és bizonyos típusú épületek hatékony hangszigetelő anyagaként.
Amikor a 20. században a mesterséges anyagok számos ipari szerepet kezdtek átvenni, a nemes luffa többnyire visszatért tisztítóeszközként betöltött szerepéhez – és persze népszerű ételként, amely még éretlenül könnyen helyettesíti az uborkát vagy a nyári tököt. A luffa olyan könnyen termeszthető, hogy az Egyesült Államokban, valamint olyan országokban, mint Paraguay, a gazdasági és mezőgazdasági fejlődés előmozdítására szolgáló jövedelmező, fenntartható növényként is felmerült. Mivel annyira ellenálló, a luffa szőlőt az ország nagy részén (a középnyugati és az új-angliai régiót leszámítva) az amatőr kertészek is könnyen termeszthetik, így nyugodtan próbálkozhatsz e hasznos tök nevelésével – csak arra ügyelj, hogy a fürdőszobádban helyet kapó luffa ne váljon a baktériumok farmjává.