A holland származású brit orvos és tudós Jan Ingenhousz felfedezte, hogy a fotoszintézishez fényre van szükség. Ez a megfigyelés Joseph Priestley angol tudós által megkezdett munkára épült, aki addig égetett egy gyertyát egy zárt edényben, amíg a benne lévő levegő már nem tudta támogatni az égést. Priestley ezután egy ág menta növényt helyezett a tartályba, és felfedezte, hogy néhány nap múlva a menta olyan anyagot termelt (amit később oxigénként ismertek fel), amely lehetővé tette, hogy a zárt levegő ismét támogassa az égést. Ingenhousz ezt a munkát úgy folytatta, hogy növényeket helyezett egy átlátszó edénybe, és vízbe merítette őket. Észrevette, hogy a napfény hatására a növények leveleinek alján apró buborékok jelentek meg. A buborékok azonban végül megszűntek termelődni, amikor a növényeket sötétbe helyezték.
A második fontos megfigyelése Ingenhousznak az volt, hogy a növények által fénynek kitéve termelt buborékok csak a növények zöld részein jelentek meg. Ebből arra a következtetésre jutott, hogy csak a zöld részek képesek az éghető anyagot (oxigént) visszaadni a levegőnek.
Ingenhousz megfigyelte továbbá, hogy a növény minden élő része “károsítja” a levegőt (lélegez), de a zöld növény által végzett levegő-visszaállítás mértéke messze meghaladja a károsító hatást. Más szóval, sötétben azt tapasztalta, hogy a növények szén-dioxid gázt bocsátanak ki, amely a levegő “károsításáért” felelős anyag. Ezt azonban a növények azzal pótolják, hogy sokkal nagyobb arányban termelnek oxigént, mint amilyen arányban szén-dioxidot bocsátanak ki.