A női választójogi mozgalom évtizedekig tartó küzdelem volt azért, hogy a nők szavazati jogot nyerjenek az Egyesült Államokban. Az aktivistáknak és reformereknek közel 100 évbe telt, mire elnyerték ezt a jogot, és a kampány nem volt könnyű: a stratégiával kapcsolatos nézeteltérések nem egyszer azzal fenyegettek, hogy megbénítják a mozgalmat. De 1920. augusztus 18-án végül ratifikálták az alkotmány 19. módosítását, amely minden amerikai nőt feljogosított, és először mondta ki, hogy a férfiakhoz hasonlóan őket is megilletik az állampolgársággal járó jogok és kötelezettségek.
A nők jogai mozgalom kezdete
A nők választójogáért folytatott kampány komolyan a polgárháborút megelőző évtizedekben kezdődött. Az 1820-as és 30-as években a legtöbb állam kiterjesztette a választójogot minden fehér férfira, függetlenül attól, hogy mennyi pénzzel vagy vagyonnal rendelkezett.
Ezzel egy időben mindenféle reformcsoportok szaporodtak szerte az Egyesült Államokban – temperamentumszövetségek, vallási mozgalmak, erkölcsi reformtársaságok, rabszolgaságellenes szervezetek -, és ezek közül sokban a nők kiemelkedő szerepet játszottak.
Eközben sok amerikai nő kezdett felháborodni azon, amit a történészek “az igazi nőiesség kultuszának” neveznek: vagyis azon az elképzelésen, hogy az egyetlen “igazi” nő a jámbor, engedelmes feleség és anya, aki kizárólag az otthonnal és a családdal foglalkozik.
Ezek együttesen hozzájárultak ahhoz, hogy új módon gondolkodjanak arról, mit jelent nőnek és az Egyesült Államok polgárának lenni.
Seneca Falls-i egyezmény
1848-ban a New York állambeli Seneca Falls-ban összegyűlt egy csoport abolicionista aktivista – többnyire nők, de néhány férfi is -, hogy megvitassák a nők jogainak problémáját. Elizabeth Cady Stanton és Lucretia Mott reformerek hívták meg őket oda.
A Seneca Falls-i konvenció küldötteinek többsége egyetértett: az amerikai nők autonóm egyének, akik saját politikai identitást érdemelnek.
“Magától értetődőnek tartjuk ezeket az igazságokat” – hirdette az Érzelmek Nyilatkozata, amelyet a küldöttek készítettek – “hogy minden férfi és nő egyenlőnek teremtetett, hogy teremtőjük bizonyos elidegeníthetetlen jogokkal ruházta fel őket, hogy ezek közé tartozik az élet, a szabadság és a boldogságra való törekvés”.
Ez többek között azt jelentette, hogy szerintük a nőknek szavazati joggal kell rendelkezniük.
TOVÁBB: Women Who Fought for the Vote
Civil War and Civil Rights
Az 1850-es években a nőjogi mozgalom lendületet vett, de a polgárháború kitörésével elvesztette lendületét. Szinte közvetlenül a háború befejezése után a 14. alkotmánymódosítás és a 15. alkotmánymódosítás felvetette a választójog és az állampolgárság jól ismert kérdéseit.
Az 1868-ban ratifikált 14. módosítás minden állampolgárra kiterjeszti az alkotmány védelmét – és az “állampolgár” fogalmát “férfiként” határozza meg; az 1870-ben ratifikált 15. módosítás pedig a fekete férfiaknak garantálja a választójogot.
A női választójog egyes szószólói úgy vélték, hogy ez volt az esélyük arra, hogy a törvényhozóknak valóban általános választójogot szerezzenek. Ennek eredményeként elutasították a 15. módosítás támogatását, sőt, szövetkeztek a rasszista déliekkel, akik azzal érveltek, hogy a fehér nők szavazatai felhasználhatók az afroamerikaiak szavazatainak semlegesítésére.
1869-ben Elizabeth Cady Stanton és Susan B. Anthony egy új csoportot, a National Woman Suffrage Association-t alapította. Az amerikai alkotmány általános választójogot biztosító módosításáért kezdtek harcolni.
Mások azzal érveltek, hogy igazságtalan lenne a feketék választójogát veszélyeztetni azzal, hogy azt a női választójogért folytatott, lényegesen kevésbé népszerű kampányhoz kötik. Ez a 15. kiegészítést támogató frakció megalakította az Amerikai Női Választójogi Szövetség nevű csoportot, és államonként küzdött a választójogért.
TOVÁBB: A korai nőjogi aktivisták sokkal többet akartak a választójognál
A progresszív kampány a választójogért
Ez az ellenségeskedés végül elhalványult, és 1890-ben a két csoport egyesült a National American Woman Suffrage Association nevű szervezetben. Elizabeth Cady Stanton volt a szervezet első elnöke.
Akkorra már megváltozott a szüfrazsőrök szemlélete. Ahelyett, hogy azzal érveltek volna, hogy a nők ugyanazokat a jogokat és kötelezettségeket érdemlik, mint a férfiak, mert a nőket és a férfiakat “egyenlőnek teremtették”, az aktivisták új generációja azzal érvelt, hogy a nők azért érdemlik meg a szavazati jogot, mert különböznek a férfiaktól.
Az otthonosságukat politikai erénnyé tehették, és a választójogot egy tisztább, erkölcsösebb “anyai nemzetközösség” megteremtésére használhatták.”
Ez az érvelés számos politikai célt szolgált: A mértékletesség hívei például azért akarták, hogy a nők szavazati jogot kapjanak, mert úgy gondolták, hogy ez hatalmas szavazóbázist mozgósítana az ügyük érdekében, és sok középosztálybeli fehér embert ismét meggyőzött az az érv, hogy a fehér nők választójogának megadása “azonnali és tartós fehér felsőbbrendűséget biztosítana, becsületesen elérve.”
TOVÁBB:
Végre megnyerték a szavazati jogot
1910-től kezdve néhány nyugati államban közel 20 év után először kezdték el kiterjeszteni a szavazati jogot a nőkre. Idaho és Utah már a 19. század végén megadta a nőknek a szavazati jogot.
A déli és keleti államok mégis ellenálltak. 1916-ban Carrie Chapman Catt, a NAWSA elnöke bemutatta az általa “győztes tervnek” nevezett tervet, hogy végre megkapják a szavazati jogot: egy villámkampányt, amely az egész országban mozgósította az állami és helyi választójogi szervezeteket, különös tekintettel az ellenszegülő régiókra.
Eközben az Alice Paul által alapított Nemzeti Női Párt nevű szakadár csoport radikálisabb, harciasabb taktikákra összpontosított – például éhségsztrájkokra és Fehér Házi sztrájkokra -, amelyek célja az volt, hogy drámai nyilvánosságot szerezzenek ügyüknek.
Az I. világháború lelassította a szüfrazsőrök kampányát, de ennek ellenére segítette őket érveik érvényesítésében: A nők háborús erőfeszítések érdekében végzett munkája – mutattak rá az aktivisták – bizonyította, hogy ugyanolyan hazafiasak és megérdemlik az állampolgárságot, mint a férfiak.
Elvégre 1920. augusztus 18-án ratifikálták az alkotmány 19. módosítását. És ugyanezen év november 2-án több mint 8 millió nő szavazott először az Egyesült Államokban a választásokon.
