A nemes vadember az irodalomban a civilizálatlan ember idealizált fogalma, aki a civilizáció romboló hatásainak ki nem tett ember veleszületett jóságát jelképezi.
A nemes vadember dicsőítése a 18. és 19. századi romantikus írások, különösen Jean-Jacques Rousseau műveinek meghatározó témája. Az Émile, ou, De l’education, 4 kötet (1762) például hosszú értekezés a hagyományos nevelés romboló hatásáról; az önéletrajzi vallomások (íródott 1765-70) megerősíti az ember veleszületett jóságának alaptételét; az Egy magányos vándor álmai (1776-78) pedig leírásokat tartalmaz a természetről és az ember természetes reakciójáról. A nemes vadember fogalma azonban az ókori Görögországig vezethető vissza, ahol Homérosz, Plinius és Xenophón idealizálta az árkádiaiakat és más, valós és képzelt primitív csoportokat. A későbbi római írók, mint Horatius, Vergilius és Ovidius hasonlóan kezelték a szkítákat. A 15. századtól a 19. századig a nemes vadember kiemelkedő szerepet játszott a népszerű utazási beszámolókban, és időnként megjelent olyan angol színdarabokban is, mint John Dryden Conquest of Granada (1672) című darabja, amelyben először használták a nemes vadember kifejezést, vagy Thomas Southerne Oroonoko (1696) című darabja, amely Aphra Behn regényén alapul, és egy méltóságteljes afrikai hercegről szól, aki a brit Surinam gyarmaton rabszolgasorba került.
François-René de Chateaubriand az Atala (1801), a René (1802) és a Les Natchez (1826) című regényeiben szentimentalizálta az észak-amerikai indiánokat, akárcsak James Fenimore Cooper a Leatherstocking Tales (1823-41) című regényében, amelyben a nemes főnök, Chingachgook és fia, Uncas szerepel. Melville Moby Dick (1851) című művében a Pequod hajó három szigonyozója, Queequeg, Daggoo és Tashtego további példák.