Az 1930-as években a munkanélküli fiatalok hatalmas száma számos, a társadalommal kapcsolatos félelmet támasztott alá a felnőttek körében. A konzervatívok az elégedetlen fiatalokban a forradalmi politika termékeny talaját látták, míg a liberálisok az amerikai fiatalok körében terjedő kiábrándultságot és apátiát siratták. Az oktatók attól tartottak, hogy valamilyen pénzügyi támogatás nélkül a főiskolák visszafordíthatatlan károkat szenvednek. Az ER aggódott, hogy a hosszú távú munkanélküliség és a szegénység határán lévő szegénység aláássa a fiatal amerikaiak demokráciába vetett hitét. A The New York Timesnak azt mondta: “Valóságos rettegésben élek, amikor arra gondolok, hogy elveszíthetjük ezt a generációt. Be kell vonnunk ezeket a fiatalokat a közösség aktív életébe, és éreztetnünk kell velük, hogy szükség van rájuk.”(1)
ER, szorosan együttműködve a pedagógusokkal és a segélyszervezetek tisztviselőivel, sürgette FDR-t, hogy foglalkozzon ezzel a problémával. Bár eleinte FDR nem akart programokat kidolgozni a fiatalok számára, ez a lobbitevékenység megváltoztatta a véleményét. 1935 júniusában aláírta a Nemzeti Ifjúsági Igazgatóság (National Youth Administration, NYA) létrehozásáról szóló rendeletet, amely egy olyan New Deal-program volt, amelyet kifejezetten a depresszió korszakában élő fiatalok munkanélküliségének problémájára terveztek.
A NYA kétféleképpen próbált megbirkózni ezzel a problémával. Először is, a kormányzat ösztöndíjakat nyújtott középiskolás és főiskolás diákoknak munka ellenében. Ez lehetővé tette a fiatalok számára, hogy folytassák tanulmányaikat, ugyanakkor megakadályozta, hogy a munkanélküli fiatalok tábora tovább növekedjen. Másodszor, azoknak a fiataloknak, akik egyszerre voltak munkanélküliek és nem jártak iskolába, a NYA célja az volt, hogy a gazdasági könnyítést összekapcsolja a munkahelyi képzéssel a szövetség által finanszírozott munkaprojektekben, amelyek célja az volt, hogy a fiatalok piacképes készségeket szerezzenek a jövőre nézve. Ez utóbbi volt a NYA messze nagyobb kihívást jelentő feladata, és 1937-re a projekt némi kritikát váltott ki amiatt, hogy nem biztosított megfelelő finanszírozást a munkahelyi képzéshez. Ennek eredményeképpen a kormányzat 1937 végén, ugyanabban az évben, amikor Mary McLeod Bethune vezetésével elindította az afroamerikaiaknak szóló speciális segélyprogramot, a hangsúlyt a készségfejlesztésre helyezte át.
Az ER lett a NYA legnyilvánosabb bajnoka, gyakran látogatott el a NYA központokba, és rovatában dicsérte a tevékenységeket. Olyannyira örült a programnak, hogy amikor önéletrajzában beszélt róla, megtette azt a ritka lépést, hogy elismerte a program létrehozását. Ahogyan olvasóinak elmondta: “Az egyik ötlet, amelyet beleegyeztem, hogy Franklinnek bemutatok, egy nemzeti ifjúsági igazgatóság felállítása volt. . . . Ez volt az egyik olyan alkalom, amikor nagyon büszke voltam arra, hogy a politikai következményektől függetlenül helyesen cselekedtem”. (2)
Az NYA prioritásai 1939-ben ismét eltolódtak, amikor a munkanélküliség kezdett csökkenni, és a háború fokozatosan közeledett. A következő négy évben a NYA a védelmi vonatkozású iparágakban a készségfejlesztésre helyezte a hangsúlyt. A NYA sikere ellenére a háborús kiadások növekedésével a kongresszus megtagadta a program további finanszírozását, és 1943-ban megszüntette a NYA-t.
Jegyzetek:
- The New York Times, 1934. május 7., idézi: Black, Casting Her Own Shadow.
- Eleanor Roosevelt, This I Remember (New York: Harper & Brothers, 1949), 162-163.
Források:
Beasley, Maurine, Holly C. Schulman és Henry R. Beasley, szerk. The Eleanor Roosevelt Encyclopedia. Westport, Conn.: Greenwood Press, 2001, 367-369.
Black, Allida. Casting Her Own Shadow: Eleanor Roosevelt and the Shaping of Postwar Liberalism. New York: Columbia University Press, 1996, 29-33.
Graham, Otis L., Jr. és Meghan Robinson Wander. Franklin D. Roosevelt, élete és kora. New York: Da Capo Press, 1985, 278-280.