A From Text to Tradition: A History of Second Temple and Rabbinic Judaism (Ktav).
A hellenisztikus zsidó irodalmat egy egyedülálló és átfogó alak, az alexandriai zsidó Philo Judaeus (Kr. e. 20 körül – Kr. u. 50 körül) uralja. Ő volt az, aki megragadta a lehetőséget, hogy a judaizmust és a hellenisztikus világ gondolkodását szisztematikusan egyesítse egy olyan korpuszban, amely ma mintegy huszonötszáz nyomtatott oldalt foglal el. Ezt a hozzájárulást az egyházatyák továbbadták, a zsidó nép pedig gyakorlatilag figyelmen kívül hagyta, hogy aztán az itáliai reneszánsz idején újra felfedezzék.
hilo nemesi családban született Alexandriában, és zsidó és görög nevelésben részesült. Kr. u. 38-ban vagy 39-ben, amikor az alexandriai zsidó közösség követséget küldött Caligula császárhoz Rómába a városban kitört zsidóellenes zavargások miatt, Philót nevezték ki a küldöttség vezetőjének. Bár küldetésük sikertelen volt, ez is mutatja, milyen nagyra becsülték őt honfitársai, és hogy hajlandó volt kiállni a népe mellett. Ezt követően Kr. u. 50 körül bekövetkezett haláláig folytatta irodalmi munkásságát
Philó rendkívül diszkurzív stílusban írt, ide-oda ugrálva a bibliai exegézis – amely a legtöbb értekezésének formáját adja – és a filozófiai fejtegetés között, amely értelmezéseinek szellemi hátterét adja. Filozófiája, amelynek nagy része platóni formájú, a héber Biblia személyes Istenének és a görög metafizika által megkövetelt absztrakt, tökéletes istenségnek az ötvözete. Mindkettő az isteni logoszban, a Legfelsőbb Lény Igéjében és Bölcsességében olvad össze. Az az elképzelés, hogy a logosz az istenség elsőszülött fia, vezetett Philón népszerűségéhez a korai keresztény atyák körében.
Filón számos műve bibliai elbeszélésekre vonatkozik, és jogi és filozófiai fejtegetések keveréke. A teremtésről című művében amellett érvel, hogy a Biblia törvényei összhangban vannak a természet törvényeivel. A pátriárkák, Ábrahám, Izsák és Jákob, valamint József külön értekezések tárgyát képezik, amelyekben Philón a törvény megtestesítőiként és az erény archetípusaként foglalkozik velük. A Mózes élete című művében Philón Mózest a platóni értelemben vett ideális törvényhozónak, papnak és prófétának állítja be. A Dekalógusról és a Különleges törvényekről című műve a zsidó törvények és gyakorlat görög filozófiai szempontból értelmezett kifejtése.
Az allegorikus értelmezésben Philón görög filozófiai hátterét kamatoztatja a legjobban, itt ugyanis a Teremtés könyvének első tizenhét fejezetét úgy értelmezi, mint amely filozófiai, sőt kvázi misztikus fogalmak sorát mutatja be. Tisztán filozófiai kérdéseket vet fel számos értekezésben, például a Világ örökkévalóságáról és a Gondviselésről szólóban. A Flaccus ellen részletezi a zsidók ellen i. sz. 38-ban elkövetett pogromot, a Gaiushoz intézett követségről pedig beszámol Philón fent említett római útjáról, amelyen a pogrom ellen tiltakozott, és amely egybeesett a császárnak a jeruzsálemi templomban felállítandó szoborral kapcsolatos parancsával.
Philón hitt egy transzcendens Istenben. A logoszról alkotott elképzelése áthidalta az ember és Isten közötti szakadékot, lehetővé téve a zsidó népnek a Bibliában leírt szoros kapcsolatát Istennel. Az Isten megértésének keresése a zsidó vallásosság céljává válik. A Biblia, allegorikusan értelmezve, a lélek Isten utáni törekvésének beszámolója.
A Bibliát Philón két szinten, a szó szerinti és a szimbolikus szinten magyarázza. Amikor a szó szerinti elfogadhatatlan volt számára, csak az allegorikusat használta. Ez a módszer lehetővé tette számára, hogy a bibliai elbeszéléseket radikálisan átformálja hellenista köntösben. Philón egész munkásságában a zsidó törvények szigorú betartására szólít fel, amelyeket hol sajátos módon, hol pedig a korabeli palesztinai forrásokban is kimutatható nézetekkel összhangban értelmez.
Szintén jelentős a lélekről alkotott nézete. Philón szerint a lélek leszállt az anyag világába, és az egyes ember feladata, hogy a földi szenvedélyektől megfosztva magát, elérje lelkének Istenhez való felemelkedését. Ezt a folyamatot segíti az Isten értelmi megbecsülésére való törekvés, de Philón leírásaiból világosan kitűnik, hogy a végső szakasz az Istennel való egyesülés misztikus megtapasztalása. Sőt, számára a prófétálás az eksztázis aktusa, amelyben az ember az isteni fény kiáradását kapja.