Pierre, báró de Coubertin, eredetileg Pierre de Frédy, (született 1863. január 1-jén, Párizs, Franciaország – meghalt 1937. szeptember 2-án, Genf, Svájc), francia pedagógus, aki központi szerepet játszott az olimpiai játékok 1896-os, közel 1500 éves szünet utáni újjáélesztésében. Alapító tagja volt a Nemzetközi Olimpiai Bizottságnak (NOB), amelynek 1896-tól 1925-ig az elnöke volt.
A francia arisztokráciába született republikánusként, internacionalista szemléletű hazafiként, az 1871-es francia vereségek gyermekeként, mégis elkötelezett progresszív és optimista, Coubertin 20-as éveiben küzdött a kielégítő hivatás megtalálásáért. A brit állami iskolákban és az amerikai főiskolákon tett tanulmányútjain felbuzdulva elhatározta, hogy “nevét egy nagy oktatási reformhoz csatolja”, és egész életében kampányt indított a középiskolák fejlesztése, a munkásegyetemek és a világ politikai történelmének népszerűsítése érdekében. Ezek az erőfeszítések kevés sikert hoztak, és ma már nagyrészt feledésbe merültek. 1890-ben Coubertin találkozott William Penny Brookes angol pedagógussal, aki már 1866-ban megszervezte a brit olimpiai játékokat. Brookes megismertette Coubertint azokkal az erőfeszítésekkel, amelyeket ő és mások tettek az olimpiai játékok feltámasztására. Brookes szenvedélye egy nemzetközi olimpiai fesztiválért inspirálta Coubertint, hogy felkarolja az ügyet, és új irányt adott életének. Az olimpiai játékok újjáélesztőjeként (“Le Rénovateur”) Coubertinnek sikerült globális szinten megváltoztatnia a modern kultúrtörténetet.
Az új olimpiai játékok ötlete, amely Coubertin esetében az iskolai sport liberális demokratikus és jellemformáló tulajdonságainak előtérbe helyezéséből fakadt, aligha volt eredeti. Valahányszor Európa megújította az ókori Görögország iránti rajongását, az “olimpiai játékok” karizmatikus kifejezés került előtérbe. A történészek az olimpia fantáziadús megidézéseinek tucatjait fedezték fel a reneszánsztól a kora újkorig, és a 18. és 19. századból Kanadából, Görögországból, Franciaországból, Németországból, Svédországból, Németországból és Nagy-Britanniából is ismertek ilyen nevű sport-, torna- és folklórfesztiválok. Ezek a helyi vagy nemzeti megnyilvánulások gyakran az őshonos testkultúra felsőbbrendűségét bizonygatták a rivális népekével szemben. Ezzel szemben Brookes, Coubertin és kollégáik kezdettől fogva egy négyévente megrendezésre kerülő, szigorúan nemzetközi jellegű, a modern atlétikai versenyek számos fajtáját felvonultató fesztivál mellett kötelezték el magukat.
Coubertin rendkívüli energiái, a kulturális szimbolizmus iránti érzéke, társadalmi és politikai kapcsolatai, valamint az a hajlandósága, hogy ambíciói érdekében kimerítse vagyonát, döntő szerepet játszott az olimpiai mozgalom elindításában. Az 1889-es párizsi világkiállításon Coubertin a testnevelésről és a nemzetközi sportról szóló kongresszusok sorozatát indította el, amely egybeesett az Olympiából származó új, inspiráló régészeti leletekkel. Az egyik ilyen kongresszuson 1892-ben az olimpia újjáélesztésére irányuló nyilvános felhívása süket fülekre talált, de ő kitartott, és 1894-ben egy második Sorbonne-i kongresszuson elhatározta, hogy Athénban nemzetközi olimpiai játékokat rendeznek.
Az 1896-os athéni sikert kínos események követték Párizsban és az amerikai Missouri államban, St. Louisban, ahol az olimpiát elnyelték a világkiállítások, és az irányítást a fiatal NOB és annak elnöke, Coubertin szinte teljesen elvesztette. Az 1912-es stockholmi olimpia újra a helyes útra terelte a játékokat, és az első világháború idején Coubertin újra megszilárdította az olimpiai mozgalmat azzal, hogy a központját a svájci Lausanne-ba helyezte át, és megfogalmazta a “neo-olimpizmus” ideológiáját, amely a nemzetközi sporton keresztül a békére és a kultúrák közötti kommunikációra törekszik.
A rendkívül sikeres 1924-es párizsi olimpia után Coubertin visszavonult a NOB elnökségétől. Utolsó éveit személyes elszigeteltség, szegénység és családi tragédia jellemezte, miközben maguk a játékok – amint azt az 1932-es Los Angeles-i és az 1936-os berlini játékok is bizonyítják – közelebb léptek a világ ügyeinek középpontjába. Coubertin 1937-ben Genfben halt meg, és Lausanne-ban temették el, kivéve a szívét, amelyet utasítására eltávolítottak a holttestéből, és az ókori Olimpia romjai melletti emléktáblában helyeztek el.