A Piltdown-ember, (Eoanthropus dawsoni), más néven Dawson hajnali ember, a kihalt hominin (az emberi vonal tagja) javasolt faja, amelynek 1910-12-ben Angliában felfedezett fosszilis maradványait később hamisnak bizonyították. A Piltdown-ember, amelynek fosszíliái kellően meggyőzőek voltak ahhoz, hogy több mint 40 évig tartó tudományos vitát generáljanak, a tudomány történetének egyik legsikeresebb átverése volt.
© Bone Clones, www.boneclones.com
1910-12-ben Charles Dawson angol ügyvéd és amatőr geológus egy sor felfedezés során egy koponya, egy állkapocscsont és más példányok megkövesedettnek tűnő darabjait találta meg a sussexi Lewes melletti Piltdown Commonban lévő Barkham Manorban, egy kavicsos képződményben. Dawson elvitte a példányokat Arthur Smith Woodwardhoz, a British Museum paleontológiai osztályának gondnokához, aki 1912. december 18-án a londoni Geológiai Társaság ülésén jelentette be a leletet. Woodward azt állította, hogy a fosszíliák a kihalt hominin egy eddig ismeretlen faját (Eoanthropus dawsoni) képviselik, amely a majmok és a korai ember közötti hiányzó evolúciós láncszem lehet. Állításait néhány neves angol tudós lelkesen és kritikátlanul támogatta, talán azért, mert a piltdowni fosszíliák azt sugallták, hogy a Brit-szigetek a korai emberi evolúció fontos helyszíne volt.
A lelőhelyen 1913-14-ben további ásatások következtek, amelyek során kőeszközök, más állatok töredékei és egy olyan módon faragott csontlemez került elő, amelyet a tudósok “tücsökütőként” emlegettek. Dawson 1916-ban bekövetkezett halála előtt tájékoztatta Woodwardot, hogy további maradványokat talált (egy fogat és egy koponya darabjait, amelyek úgy tűntek, hogy ugyanahhoz az emberhez tartoznak) egy második helyszínen, mintegy 3 km-re (kb. 1,9 mérföldre) az első leletek helyszínétől.
Amíg a maradványoknak magas ókort tulajdonítottak, a Piltdown-ember a Homo erectus (akkor még Pithecanthropus néven ismert, gyér maradványok alapján) mint a modern ember őse mellett megvalósítható alternatívának tűnt. 1926-ban azonban kiderült, hogy a Piltdown-kavicsok sokkal kevésbé ősiek, mint feltételezték, és 1930-tól kezdve a Pithecanthropus további leletei, a primitívebb Australopithecus felfedezései és a neandervölgyiek további példányai teljesen elszigetelték a Piltdown-embert az evolúciós sorrendben. 1953-54-ben e felfedezések eredményeként a piltdowni maradványok intenzív tudományos újravizsgálata során kiderült, hogy azok egy meglehetősen modern emberi koponya (kb. 600 éves), egy orangután állkapcsa és fogai, valamint valószínűleg egy csimpánz foga ügyesen álcázott töredékei, amelyeket csalárd módon juttattak a sekély kavicsokba. A kémiai vizsgálatok kimutatták, hogy a töredékeket szándékosan festették meg, egyeseket krómmal, másokat savas vas-szulfátoldattal (sem króm, sem szulfát nem fordul elő ezen a helyen), és bár a kapcsolódó maradványok valódi kihalt állatokról származnak, nem brit eredetűek. A fogakat is mesterséges csiszolásnak vetették alá, hogy szimulálják az emberi lapos kopási módot.
A piltdowni csalás leleplezése tisztázta az emberi evolúció sorrendjét azáltal, hogy megszüntette a legnagyobb anomáliát a fosszilis feljegyzésekben. A csalás akadályozta az Afrikában felfedezett hominin fosszíliák jelentőségének elismerését.
A Piltdown-csalás elkövetőjének kiléte rejtély maradt. A találgatások leggyakrabban magára Dawsonra összpontosítottak, akit talán az a puccs utáni vágy motivált, hogy bejusson a Royal Societybe. Egyes tudósok azt állították, hogy Woodward, Dawson fő munkatársa ártatlan volt, mások pedig azt gyanították, hogy ő volt az átverés tervezett áldozata (hogy nevetségessé tegye őt, amikor lelepleződik). Megint mások azt állították, hogy Dawson egyik barátja, Samuel Woodhead volt a szövetséges, akinek hozzáférése volt a csontokhoz és a minták ellátásához és kezeléséhez szükséges vegyszerekhez. Egy másik lehetséges résztvevője a tervnek Pierre Teilhard de Chardin, francia jezsuita pap és paleontológus volt, aki elkísérte Dawsont a Woodwarddal közös első piltdowni ásatásaira. További jelöltek között szerepelt Sir Arthur Conan Doyle író, aki Piltdown közelében élt, ismerte Dawsont és érdeklődött a kövületek iránt, valamint Sir Arthur Keith, aki akkoriban a Royal College of Surgeons Hunterian Museum anatómusa és restaurátora volt.
A tettes kilétére vonatkozó első szilárd bizonyíték 1996-ban került elő, két évtizeddel azután, hogy a British Museum raktárában felfedeztek egy M.A.C.H. monogrammal ellátott ládát. A ládában talált csontok elemzésekor Brian Gardiner és Andrew Currant brit paleontológusok megállapították, hogy azokat pontosan ugyanolyan módon festették meg, mint a piltdowni fosszíliákat. A láda nyilvánvalóan Martin A.C. Hintoné volt, aki 1936-ban lett a British Museum zoológiai gondnoka. Hinton, aki 1912-ben önkéntesként dolgozott a múzeumban, talán azért kezelte és helyezte el a Piltdown-csontokat átverésként, hogy behálózza és zavarba hozza Woodwardot, aki visszautasította Hinton heti fizetésre vonatkozó kérését. Hinton feltehetően gyakorlásra használta a gőzös ládában lévő csontokat, mielőtt a tényleges átverésben használt csontokat kezelte volna.
Egy második, 2016-ban kiadott tanulmány úgy tűnt, hogy Dawsonra hárítja a felelősséget az átverésért. A piltdowni maradványok újbóli vizsgálata, amely spektroszkópiát és DNS-elemzést is tartalmazott, határozottan arra utalt, hogy a koholt maradványok egyetlen orangután és nem kevesebb mint két emberi példány csontjainak kombinálásával készültek. A két lelőhelyről származó maradványokon hasonló mintázatot mutattak a kémiai elszíneződések, a csontok közötti és a csontokon belüli terekbe tömörített kavics, a reszelésből származó csontkopás, valamint a fogászati gyurmára emlékeztető cementáló anyag használata a különböző csonttöredékek összekötésére – mindezek valószínűleg egy ember munkája. Bár más felek is részt vehettek a csel különböző szakaszaiban, a tanulmány szerint Dawson volt a közös elem a történet minden fontos pontján. Ő fedezte fel a fosszilis maradványokat mindkét helyszínen, és ő hívta fel rájuk először a figyelmet azzal, hogy eljuttatta őket Woodwardnak. Más fosszíliákat Dawson halála után nem fedeztek fel az első lelőhelyen, a második lelőhely pontos helyét pedig halála előtt nem fedte fel. Emellett Dawson régészeti és geológiai ismeretei révén hozzáférhetett azokhoz a készségekhez, amelyekkel a maradványokat álcázni tudta, és a tudományos közösség elismerése iránti vágya – amit a Royal Society tagságra való törekvése is bizonyít – lehetett Dawson célja az átverés létrehozásával.