Platón (i. e. 428-328) és a platóni idealizmus
Az “igazság” egy absztrakt “ideálban” rejlik. A matematikai bizonyítás (logika) alapelveit alkalmazva megtalálhatjuk ezeknek a transzcendens igazságoknak vagy Ideáloknak az Igaz formáját
A természeti világ, amelyet érzékszerveinkkel érzékelünk (látunk, hallunk, tapintunk stb.), ennek az Ideális Igazságnak csak egy bukott, árnyék, hiányos változatát tárja elénk.
A természeti dolgok vagy fogalmak valódi “formái” úgy léteznek, ahogyan a matematikai igazságok vagy formák léteznek.
Ezért a dolgok Igazságát a természeti világ vizsgálatával megkísérelni nemcsak ostobaság, hanem valószínűleg veszélyesen félrevezető is.
Ezért a filozófiai szemlélődés (logikus gondolkodás) – és nem a megfigyelés – az út az Igazság felé.
A többi művészet, beleértve a költészetet és az érvelést, csak még jobban összezavar minket, becsapva bennünket az Igazság hamis látomásaival (példa: összetévesztjük a valósággal, amit a tévében látunk; egy ravasz ügyvéd képes becsapni egy ostoba esküdtszéket, hogy a bűnösöket ártatlannak higgye).
Dióhéjban: Platón misztikus idealizmusát a keresztények későbbi nemzedékei átveszik Isten természetének magyarázatára.
Augustinus (Kr. u. 354-430) és a neoplatonizmus
Augustinus kibékíti Arisztotelész nézetét a középkori keresztény teológiával.
Agoston más neoplatonikusokkal együtt lefordítja és keresztény nyelvre közvetíti Platón Igazságról alkotott felfogását és annak a természeti világhoz való viszonyát: ez a világ Isten örök Igazságainak árnyéka, bukott változata, és a tudás hajszolása elkárhoztatta az emberiséget (lásdMózes 3). (Hasonlóképpen más zsidó és muszlim tudósok is átadják majd a platóni idealizmust a judaizmusnak és az iszlámnak, mind Ágoston előtt, mind utána).