Azt, amit a történelmi Buddha életéről tudunk, a legendákból tudjuk felvázolni. A történet egyik legszebb irodalmi visszaadását Ashvaghosha meséli el a Kr. u. I. században. Sziddhárta Gautama herceg állítólag a Shakya királyi családban született, egyesek szerint i. e. 563-ban, egy Lumbini nevű helyen, amely a mai Nepálban, a Himalája lábánál fekszik. Születése idején a látnokok megjósolták, hogy vagy nagy király, vagy megvilágosodott tanító lesz belőle. Ha a herceg meglátja a “négy múló látványt” – az öregséget, a betegséget, a halált és a vándorló aszkétát -, akkor lemond a királyi életről, és a megvilágosodást keresi.
Apa, a király eltökélte, hogy fiából nagy uralkodó lesz, és megpróbálta megóvni Sziddhárta herceget az élet e négy valóságától. Azonban 29 éves korában Sziddhárta a kocsisával együtt kiment a védett palota területéről, és először találkozott a szenvedéssel, amelyet az élet elkerülhetetlen részeként értett meg. Négy látványosságot látott: egy öregségtől meggörnyedt embert, egy betegségtől szenvedő embert, egy holttestet és egy vándorló aszkétát. A negyedik látvány, a vándorló aszkéta látványa volt az, amely Sziddhártát azzal az érzéssel töltötte el, hogy sürgősen ki kell derítenie, mi áll az emberi szenvedés hátterében.
Siddhártha elhagyta a palota fényűzését. Tanult és szigorú életet élt az erdőben korának legkiválóbb tanítóival és aszkétáival. Mégis úgy találta, hogy tanításaik és szigorú testi megszorításaik nem teszik lehetővé számára, hogy választ kapjon a szenvedés kérdésére, vagy betekintést nyerjen abba, hogyan szabadulhat meg tőle. Miután megtapasztalta az önfeledt életet a palotában, majd az önmegtagadás életét az erdőben, végül megállapodott a “középúton”, a két véglet közötti egyensúlyban. Egy falusi lánytól ételt elfogadva visszanyerte testi erejét, és a meditáció gyakorlása révén megkezdte befelé vezető útját.