Az emlékezet néha bajkeverő. Schacter hét alapvető “bűnbe” sorolta az emlékezet vétkeit: mulandóság, távollét, blokkolás, téves hozzárendelés, szuggesztivitás, elfogultság és állandóság. Ez az írás az emlékezet egyik bűnére, a téves hozzárendelésre összpontosít, amely olyan epizódok hamis vagy illuzórikus felismerésében játszik szerepet, amelyek soha nem is történtek meg. Kognitív, neuropszichológiai és képalkotó vizsgálatokból származó adatokat mutatunk be, amelyek megvilágítják a téves hozzárendelés és a hamis felismerés aspektusait. Először a hamis felismeréssel összefüggő téves tulajdonítás lehetséges mechanizmusait vizsgáló kognitív kutatásokat tárgyaljuk. Azt is megvizsgáljuk, hogyan lehet csökkenteni vagy elkerülni a hamis felismerést, különös tekintettel a megkülönböztető információk szerepére. Ezután rátérünk az amnéziában és Alzheimer-kórban szenvedő betegekkel kapcsolatos neuropszichológiai kutatásokra, amelyek olyan körülményeket tárnak fel, amelyek mellett az ilyen betegek kevésbé hajlamosak a hamis felismerésre, mint az egészséges kontrollszemélyek, és így nyomokat szolgáltatnak a hamis felismerést irányító agyi mechanizmusokról. Ezután az igaz és hamis felismerés neurális korrelátumaival foglalkozó neuroimaging-vizsgálatokat tekintjük át, megvizsgálva, hogy az agyi aktivitás alapján mikor lehet és mikor nem lehet megkülönböztetni a felismerés két formáját. Végül amellett érvelünk, hogy bár a téves felismerés és más emlékezeti bűnök bosszantóak és akár veszélyesek is lehetnek, ezeket az emlékezet adaptív jellemzőinek melléktermékeinek is tekinthetjük.