Az 1940-es években újabb fordulat következett be az Egyesült Államok mexikói bevándorlással kapcsolatos politikájában – és hozzáállásában. Ahogy a háborús iparágak felszívták az amerikai munkásokat, a farmerek kétségbeesetten kerestek olcsó munkaerőt, és sürgették a kormányt, hogy lépjen. 1942-ben az Egyesült Államok és Mexikó közösen létrehozta a bracero-, azaz munkásprogramot, amely arra ösztönözte a mexikóiakat, hogy szerződéses munkásként jöjjenek az Egyesült Államokba. A braceróknak általában nagyon alacsony béreket fizettek, és gyakran olyan körülmények között dolgoztak, amelyeket a legtöbb amerikai állampolgár nem volt hajlandó elfogadni. Texasban például olyan rosszul bántak a bracerókkal, hogy a mexikói kormány egy ideig nem volt hajlandó munkásokat küldeni ebbe az államba. A program nagyon népszerű volt az amerikai farmerek körében, és jóval a második világháború vége után is meghosszabbították, és csak 1964-ben fejeződött be. Több mint 5 millió mexikói érkezett az USA-ba braceróként, és több százezren maradtak is.
Ironikus módon, miközben az egyik kormányzati program a mexikói bevándorlókat az USA-ba vonzotta, egy másik program kitaszította őket onnan. A háború után az USA új deportálási kampányba kezdett, sokkal nagyobb léptékben, mint a gazdasági világválság idején. A kitelepítések jóval az 1950-es évekig tartottak, és több mint 4 millió bevándorlót, valamint sok mexikói amerikait küldtek Mexikóba.
Közszereplés
Az 1941-es Pearl Harbor elleni támadást követően a mexikói amerikaiak jelentős számban vonultak be a hadseregbe. Egy 1941. december 9-én készült utcai interjúban egy texasi férfi kifejtette, hogy “én magam is Mexikóban születtem, de felneveltem a gyerekeimet, és a gyerekeimmel együtt kell harcolnom a hazámért….”. A mexikói-amerikaiak több mint 30 kongresszusi kitüntetést kaptak a háború alatt, és a második világháborús veteránok a szolgálatból visszatérve politikai szervezeteket alapítottak.
A háború utáni években számos mexikói-amerikai civil szervezet vált kiemelkedővé, köztük a LULAC (League of United Latin American Citizens) és a MALDEF (Mexican American Legal Defense and Educational Fund).
A háború utáni évek talán legismertebb mexikói-amerikai mozgalma az 1960-as és 70-es években az Egyesült Mezőgazdasági Dolgozók (UFW) volt. Az UFW országszerte szervezte a mezőgazdasági munkásokat, és a nem szakszervezeti termékek bojkottálásával gyakorolt nyomást a munkaadókra. Ezek a kampányok széles körű nyilvánosságot kaptak, és az UFW vezetője, César Chávez a mexikói-amerikai közösség ismert képviselőjévé vált országszerte. Más aktivisták a mexikói-amerikaiak nagyobb elismeréséért küzdöttek, és magukat chicanóként és chicanákként kezdték jellemezni.